Másfél évtizeddel ezelőtt kimerítette volna a hazaárulás minden ismérvét az a tanulmány, amely a napokban került a nyilvánosság elé, és amelyet egyetemi tanárok, kétségkívül szaktekintélyek állítottak össze, és a Biztonsági-tájékoztatási Ügynökség (BIA), közismertebb nevén a titkosszolgálat szakállományával foglalkozik. Ebből a mindenképpen idő- és értékálló műből kiderül, hogy az elmúlt hatvanöt év alatt vajmi kevés változás történt ezen a téren, és az állomány felépítése még ma is kétségbeejtően hasonlít a volt Állambiztonság (DB) felépítésére, működésére, de főleg a párt(ok) által történő ellenőrzésére.
Eddig sem volt vitatható, ma már, főleg a tanulmány alapján állítható, hogy soraiban találhatók mindazok nagyobb részen, akik fenntartás nélkül, hűen kiszolgálták a balkáni diktátort, és közvetlen, vagy közvetett utasításai alapján részt vettek számos piszkos ügyben.
A tizenegy évvel ezelőtti félfordulat óta, úgy tűnik, a mindenkori hatalmi pártoknak nem volt érdekükben többek között ezen az igen érzékeny területen működő szolgálatnak a teljes átvilágítása, hiszen egyesek még mindig igen befolyásos tisztségben ülnek. Például Dragan Galić, az akkori DB első emberének a kabinetfőnöke, aki tanúként szerepelt az ibari főúton történt – mondjuk ki nyíltan – négyszeres gyilkossággal kapcsolatos tárgyaláson, és akiről az is kiderült, hogy tevőlegesen részt vett az elkövetők számára oly szükséges hamis útlevelek kiadásában, ma a korrupció megfékezésére alakított egyik bizottság igazgatói posztján van. Pedig róla igazán bebizonyosodott, hogy nem egy ma született bárány!
Minden bizonnyal az sem véletlen, hogy a bűnüldöző szervek sehogyan sem tudnak nyomára jutni Slavko Ćuruvija, а Dnevni telegraf és az Evropljanin lapok tulajdonosa gyilkosainak, de továbbra is homály fedi a két kiskatona Topčideren történt halálát, valamint a hágai börtönben betegeskedő Mladićot hosszú évekig rejtegetők kilétét is.
Az is a miloševići rezsim kádereinek az egyre kevéssé meggyőzően demokratikus rendszernek nevezett politikai felállásba való átmentése mellett szól, hogy a köztársasági elnök kabinetfőnöke (egy irodista!) a nemzetbiztonsági tanács titkára. Ugyanennek a tanácsnak az elnöke pedig a titkár főnöke, vagyis a köztársasági elnök.
Ez a kádermegoldás egyértelműen azt sugallja, hogy a titkosszolgálat „egyenes ágon” az ország első emberének a felügyelete alá tartozik, s a parlamentnek nem igazán marad beleszólása a titkosszolgálati ügyekbe. Márpedig azt minden átlagosan tájékozott ember tudja, hogy a titkosszolgálat nem csak nálunk, de a világ keleti és nyugati részében is a hatalom egyik legbiztosabb pillére.
Ezt 1956-ban ékesen bizonyították a magyarországi események, amikor az ÁVO-sok, végső megoldást remélve, a parlament körüli házak tetejéről a tömegbe lőve és sok ember halálát okozva igyekeztek meghátrálásra bírni a szabadságért és az orosz megszállás ellen tüntetőket.
De a szovjet KGB, az amerikai CIA, vagy az izraeli Moszad is a mindenkori hatalom hű szolgája, hiszen csak tőle remélhet kiapadhatatlan, titkos pénzforrást és önnön létének igazolását.
Nos, ez nálunk sincs másképpen, s ez a magyarázata annak, hogy a hatalom görcsösen ragaszkodik a titkosszolgálat tevékenységének, de főleg fedőneves munkatársainak és besúgóinak homályban maradáshoz.
Érdekesmód az ellenzék sem követeli a spiclik felfedését. Ezen a téren mindkét oldal „egy oldalon áll”, hiszen lehet, hogy akár már a következő választások után erre a szolgálatra éppen nekik lesz szükségük, többek között a hatalom minél hosszabb ideig való megtartása érdekében.
Érthető hát, hogy mindenkinek megfelel ez a langyos állóvízben való tajcsolás és a múltból örökölt, mindeddig homályban levő megtorló erő további titokban tartása.
Hogy mit szólnak ehhez a demokráciára esküdő, a társadalom tisztaságát követelő és – nem utolsó sorban – az áldozatok hozzátartozói?
Ugyan, velük ki törődik?
