November 17-én és 18-án volt évfordulója annak, hogy 1928-ban Óbecsén Draskóczy Ede ügyvéd, a Tiszavidék szerkesztője megszervezte a Bácska és a Bánság magyar íróinak első találkozóját. Az 1868-ban alapított Magyar Népkör hatvanadik évfordulójára szervezett ünnepség alkalmasnak bizonyult arra, hogy az írás emberei végre találkozzanak, és számot vessenek sorsuk alakulásával. A távoli felvidéki és erdélyi írók már javában szervezték a maguk irodalmi és művelődési intézményeit, s a marosvécsi találkozóról érkező hírek – a Helikon hihetetlenül bátor döntései – lázba hozták a Délvidék magyar írótársadalmát is. Királyi pénzeken hizlalt rendőri tekintetek fürkészték akkor a kisebbségi magyar életet, a szerkesztőségekbe, az olvasókörökbe és a művelődési egyesületek esti találkozóira mégis eljutottak az utódállamok magyar közösségei társadalom-szervező törekvéseinek és erőfeszítéseinek a hírei. Sokan érezték tehát elérkezettnek az időt, a tíz éve maguk előtt görgetett kérdések megvitatására.
Miközben a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fényes katonai parádéval a megalakulásának tízéves jubileumát ünnepelte, és a dicsőséges győzelmének emlékezetében újra és újra megfogalmazta a balkáni középhatalmi státuszáról alkotott elképzeléseit, a ködös novemberi reggelen Zomborból, Szabadkáról, Zentáról, Újvidékről, Temerinből, Törökkanizsáról és Becskerekről sorra érkeztek a magyar írók a Népkör terített asztalához. Több mint negyven írástudó érezte úgy, hogy eleget kell tennie a meghívásnak, és jelen kell lennie ezen a történelmi találkozón. Már a hónapokkal korábban szétküldött meghívó is sejteni engedte, hogy Óbecsén fontos kérdésekben kell határozatoknak születniük. A meghívó Draskóczy Ede – látva, hogy a magyar kultúra ápolása kiszorult az iskolákból – határozott döntést várt a művelődési egyesületek munkájának összehangolását illetően, elérkezettnek látta az időt a kisebbségi magyar irodalom legalapvetőbb intézményeinek a megalakítására, mint ahogyan szándékában állt a magyar és a szerb kulturális közeledés programjának a meghirdetése is, amit a Vitkovics Mihály irodalmi társulat tevékenységében vélt megvalósítani. Az óbecsei Magyar Népkör élén eltöltött évek során ugyanis az ő számára világossá vált: a Bácska és a Bánság magyarságának is önállóan kell megszerveznie a maga közösségi életét, egyedül kell megoldania az oktatás, a hagyományápolás és a kultúrateremtés nagy feladatait. Egy évtizednyi útkeresés után végre be kellett látni, hogy a trianoni Magyarország már képtelen megválaszolni helyettünk a nemzeti megmaradás föladatának előttük tornyosuló, hatalmas kérdéseit.
Azon a novemberi hétvégén először ülték körül az asztalt azok az írók, újságírók, tanítók, lapszerkesztők, papok és kántorok, akik tevékenységükkel formát és értelmet adtak a kisebbségi magyar életnek. A Vajdasági Írásnak addig mindössze néhány számával jelezte, hogy az íróink jelesebbjei hogyan is képzelik el az eleven irodalmi életet, ami azonban Fenyves Ferenc seregletét ismételten éktelen haragra gerjesztette. Akkor, azon a két estén azonban Szenteleky Kornél, Csuka Zoltán és Draskóczy Ede társaságában ott volt Tomán Sándor és Gyöngyösi Dezső mellett Havas Emil és Borsodi Lajos is, és higgyük, hogy a pillanatnyi békét nemcsak a gyöngyszigeti Krokán, hanem a közös sors vállalásának súlya és felelőssége is segítette. Hogy valamennyien fölismerték küldetésük súlyát, az – emlékiratok híján – csak a korabeli lapokból olvasható ki: volt arra szándék, hogy a lassan beérett felismerések nyomán, a közös vállalások mentén született elhatározással színt, életet és tartalmat adjanak a kisebbségi magyar életnek. Ám a Magyar Népkör kárpitjai még őrizték a cigarettafüst illatát, amikor néhány héttel később a január 6-i királyi diktatúra rendelkezései semmissé tettek minden korábbi döntést és elhatározást. Így tehát az óbecsei találkozót követően csak késve és nehézkesen történt meg a tervezett magyar művelődési élet kibontakozása, mégis elmúlt az a korszak, amikor mindössze tehetetlen magányában didergett a lélek. A Zöldfás utca platánjai tudják csak: azóta sem volt a Tisza partján olyan fényes sereglet, mint azon az 1928-as novemberi hétvégén.
