Mielőtt belevágnánk annak magyarázgatásába, hogy a Duna vízgyűjtőjének Nagymaros, valamint a Tisza vízgyűjtőjének Szeged feletti részén mennyire nincs hó, tisztázzunk valamit. Nevezetesen azt, hogy a tájainkon áthaladó vizek túlnyomó többsége a szomszédból érkezik. De nem is ott ered mind, oda is máshonnan jön. Szóval, nem árt elővenni a porosodó atlaszt vagy a világhálós térképet, és felújítani a régmúlt földrajzórák hegy- és vízrajzi ismereteit. Mert ha ez megtörténik, akkor nem fogja szó érni a ház elejét, amiért a szomszéd vízügyeivel foglalkozunk. Pillanatnyilag azonban még csak a havaknál tartunk. Azoknál, amelyekből egyelőre nincs. Vegyünk elő néhány számadatot!
Amikor a Duna fele homokzátony (Buzás Mihály felvétele)
A Duna vízgyűjtőjén Nagymaros felett a hóvízkészlet alig több egy köbkilométernél. Vagy ha úgy tetszik, egymilliárd köbméternél. Soknak hangzik, de szörnyen kevés. Az időszakos minimum – a legkevesebb, amennyi az évnek ebben a szakaszában lenni szokott – valamennyivel kevesebb két köbkilométernél, míg az átlag meghaladja a hatot, a maximum pedig a tizenöt köbkilométert. Most azonban ne a sok foglalkoztasson bennünket, mert egyelőre a kevésnél tartunk. És nemcsak a Duna, hanem a Tisza vízgyűjtőjén is hasonlóan pocsék a hóhelyzet. A két vízgyűjtő között az a különbség, hogy az évnek ebben a szakaszában a Tisza vízgyűjtője lehet ugyan hómentes, az időszakos minimumok között volt már olyan, hogy nincs. A mostani 0,2 köbkilométer olyan kevés, hogy olvadásából semmi se kerülne a folyóba, mire odaérne, addig elpárologna, vagy felszívná a talaj. Az időszakos átlag ugyanis kettő, a csúcsnak pedig a hat köbkilométer számít. Igen, tudjuk, előttünk még a tél... De!
Az aszály lenullázta a vízmércét, a negatív tartományt homok lepte el (Buzás Mihály felvétele)
A megfigyelések szerint a Tisza vízgyűjtőjén a hóban felhalmozott vízkészlet a csúcsértéket január második felében szokta elérni – tehát nem sokára –, utána már hullámzóan csökken. A Duna esetében a hóvíz március elején szokott csúcsértéket jegyezni, legalábbis akkor, amikor sok a hó. Középértékek esetében az olvadás akár álló hónappal korábban is bekövetkezhet, míg a minimumok... Ezekkel az adatokkal csupán az a gond, hogy sokévi adatokról van szó. Közben az évek múlnak, a körülmények pedig változnak. Beleértve az éghajlatot is. Most nem a globális felmelegedésről meg a „mindmeghalunkról” van szó, hanem arról a szimpla tényről, hogy amióta van éghajlat, azóta változik. Néha azonban úgy tűnik, ez gyorsabban történik, mint korábban.
Nem csak a pohárnak, a Hármas-Körösnek is a fenekére lehet nézni (Lustyik Gábor felvétele)
A hóvízkészlet alakulásával az az alapvető gondunk, hogy a soktól félünk. Attól tartunk, hogy a rengeteg hóból kemény tavaszi nagyvizek lesznek, és azokat nem ússzuk meg szárazon. Ez az atavisztikus félelem ott lapul a folyók mentén élőkben, és úgy tűnik, kiheverhetetlen. Aztán, miközben a nagyvizektől féltünk, nem vettük észre, hogy az igazi gondot a kisvizek jelentik.
Az ugrásszerű áradások meredeken felfelé ívelő vízhozamgörbéiről már megtanulhattuk, hogy hamar kifulladnak. Gyakrabban érkeznek, rövid ideig tartanak, védgátaink pedig eléggé vállasak ahhoz, hogy megbirkózzanak velük. Csak futólag mondjuk, hogy a Tiszán, a Száván, sőt a Duna Belgrád alatti szakaszán is a mindenkori legmagasabb vízállás ebben az évszázadban volt. A legalacsonyabbak viszont a múlt században voltak. Ha így szemléljük a dolgokat, akkor elsiklunk afölött, hogy a kisvizek igen csökönyösen, hosszú ideig elhúzódnak. Egyre tovább. Tehát a rövid életű nagyvizek és a hosszan tartó kisvizek korát éljük. A Kárpát-medence éghajlatváltozásáról van szó. Mondhatni, nyakig vagyunk a kiszáradásban. És lehet ez még rosszabb is.
Vízfogyatkozás messze innen, az Úz völgyében (Imecs István felvétele)
Ezeken a tájakon emberemlékezet óta az árvizekkel küzdöttek őseink. Aztán mire elvégezték a lecsapolást, az ármentesítést, a csatornázást, gatyába rázták az árvízvédelmet, addigra a víz megfogyatkozott. A több évszázados igyekezet eredményei, amelyek a vizek minél gyorsabb távozását szorgalmazták, immár ártalmasnak számítanak. Az utóbbi évtizedekben bizonyosságot nyert, hogy ezt a löttyöt jó volna minél tovább itt marasztalni, van vele mit kezdeni, hiszen komoly értékről van szó.
Nagyon jó, hogy ezt felismertük. Persze, nem mindannyian. Egyelőre azok hangosak ebben az ügyben, akik indokolatlanul ki vannak rekesztve a döntéshozatalból. Annak ellenére, hogy ők látják tisztán a helyzetet. Most, hogy a vízgyűjtők hegyvidéki szakaszán levő hótól nemhogy a hócipő, hanem a szobapapucs sem lesz tele, néhány dologra kellene összpontosítani. Az első, hogy a tavaszi nagyvizekből minél többet itt marasztaljunk, bármennyi is lesz belőlük, hiszen kisöpörni a gátak között vétek. A második, de legalább ennyire fontos: ha akarjuk, hogy legyen mit marasztalni, már most kellene kérni a tavaszi esőt. Mert hó nincs.
Nyitókép: Ároknyira zsugorodott a Kis-Duna (Buzás Mihály felvétele)
