Isteni sugallat vagy ördögi kísértés?

Kedves atya!
Honnan tudhatom, hogy egy sugallat vagy gondolat, ami bennem a semmiből kialakul (de a következménye hatással lehet akár a saját életemre, akár másokéra) a Szentlélektől való, vagy a gonosztól? Egyes ötletekről olykor azt hisszük, hogy szép és jó, aztán kiderül, kísértés volt, avagy egoista döntés, nem krisztusi, helyes tett. A gondolat megszületésekor viszont pozitívnak tűnt. Talán kecsegtetőnek?
Valahol azt hallottam, vagy olvastam talán, hogy amikor az isteni utat, a helyes döntést követjük, nyugalmat érzünk, az ördög kísértésébe csábulva viszont feszültség lesz rajtunk úrrá. Helytálló ez Ön szerint? Mire figyeljünk, hogy elkerüljük a kísértést, és tiszta, Istennek tetsző életet éljünk? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a Lélek hangját a gonoszétól?
Válaszát köszönöm. E.

A sugallatoknak sorsdöntő hatásuk van az életünkben. A sugallatokon tágabb értelemben véve értjük a hirtelen támadt ötleteket, a felvillanó felismeréseket, az ösztönös ráérzéseket, az értetlenségeket eloszlató megvilágosodásokat, a derengő megsejtéseket, a lelkiismeret szavait, az inspiráló szikrákat. Ezek mindig valamilyen elindulásra, cselekvésre, alkotásra késztetnek, amiből egy sajátos életstílus, életmód fejlődik ki, ami aztán meghatározza, hogy milyen emberré válunk, milyen emberként éljük az életünket.

Ezeket nem mi gyártjuk, nem „a semmiből alakulnak ki”, hanem egy intelligenciától kapjuk őket, éppen úgy, ahogy a rádiótechnikában egy adókészüléktől kapjuk az internetes közléseket. Mindig az a kérdés, hogy ki küldi őket, melyik intelligenciától származnak. Az emberi intelligencián kívül létezik az isteni intelligencia és az ördögi intelligencia. Az isteni jó üzeneteket küld, és ezeket nevezzük – többek között – sugallatoknak, az ördögi pedig rosszakat, amelyeket – szintén többek között – kísértéseknek hívunk.

Nagy kérdés, hogy hogyan különböztessük meg őket, hogyan ismerhetjük fel, kitől jönnek, vajon a jótól-e vagy a rossztól. A megkülönböztetés azért nehéz, mert az isteni sugallatok gyakran kedvezőtlen üzenetet közvetítenek, például „légy óvatos, veszély fenyeget!”; az ördögi üzenetek viszont kedvező, kecsegtető dolgokat ígérnek, például „lehetsz vakmerő, semmi bajod nem történhet”.

De aztán azért is nehéz megkülönböztetni őket, mert ha egoisták vagyunk, akkor mindig az ördögi csábító, hízelgő üzeneteket vesszük, az isteni tanító, fegyelmező üzeneteket pedig csak akkor, ha altruisták vagyunk.

Erre a kétféle, alapvető emberi beállítottságra, az egoista és az altruista viszonyulásra alapozva mindjárt azt kell mondanunk, hogyha az önzés hajlama ural bennünket, akkor már eleve nem is akarunk foglalkozni az isteni sugallatok felismerésének a kérdésével, mivel tudjuk, hogy ezek a mi egoizmusunk ellen szólnak. Szándékosan nem törődünk velük, sőt, törekszünk elfojtani a lelkiismeretünk hangjait, hogy önző vágyaink, kívánságaink uralhassanak bennünket. Az életcélunk az lesz, hogy: „Valósítsd meg magadat! Érvényesülj mindenáron! Csak azt keresd, hogy neked jó legyen!”

Akik mások javát is kívánják, azokat érdekli, hogyan különböztessük meg a Lélek hangját a gonoszétól.

Az isteni sugallatok ismertetőjelei a következők:

A meglepetés újdonságával érkeznek. Olyan gondolat villan be az agyunkba, ami egészen új, és ez az újdonság meg is lep minket. Az ilyen bevillanásokat komolyan kell vennünk, fontos értesítést közvetítenek.

Ezekben a világos gondolatokban van valami megnyugtató, valami biztató, egy olyan felszabadító érzés, hogy ez a valami a helyes tennivaló, ez igazán a javunkra szolgál.

Ezek a sugallatok mindig egy nagyon konkrét élethelyzetre, egy előttünk álló tennivalóra, az adott pillanatra utalnak, és általában egy bennünket foglalkoztató kérdésre adnak választ, vagy egy elfojtott szorongást oldanak fel.

Az ilyen belső hangok mindig nagyon finomak, igen csendesek, szinte udvariasak, nincs bennük tolakodás, a végsőkig szelídek, de nagyon határozottak. Ha nem hallgatjuk meg őket, akkor nem ismétlődnek, nem térnek vissza.

Tapintatosságuk miatt csak nagy lelki nyugalommal, élénk éberséggel és azonnali tettrekészséggel foghatjuk őket. Ha nyugtalanság van bennünk, ha figyelmetlenek vagyunk, ha lustaságra hajlunk, akkor ezek a sugallatok elsiklanak mellettünk.

Az ördögi kísértések ismertetőjelei a következők:

Önző vágyaink hangjait erősítik meg bennünk. Mindig olyasmiről beszélnek, ami már foglalkoztatott bennünk, amiért epekedtünk, sóvárogtunk. Tehát nincs bennünk újdonság, nem okoznak meglepetést.

Ezekben a sötét gondolatokban van valami izgató, nyugtalanító, feszültséget keltő, félelmet ébresztő, egy olyan sejtés, hogy az a valami nem helyes tennivaló, nem szolgál majd a javunkra.

Az ördögi kísértések elterelik a figyelmünket az előttünk álló tennivalókról, eltérítenek a konkrét élethelyzetünktől, jövőbeli pillanatokra utalnak, felfokozzák a korábbi izgalmainkat, és megerősítik élvezetvágyainkat.

Ezek a csábítások mindig nagyon erőszakosak, kifejezetten kiabálósak, kényszerítőek, könyörtelenül követelődzőek és makacsul visszatérőek. Nem szabadulunk tőlük, folyton ismétlődnek, és mindig visszatérnek.

Az elmondottak alapján igaz, hogy „amikor az isteni utat, a helyes döntést követjük, akkor nyugalmat érzünk, az ördög kísértésébe csábulva viszont feszültség lesz rajtunk úrrá”. Ha egy ötlet nyugalmat, békét ad, akkor biztos, hogy Istentől jött; ha egy tennivaló nyugtalanságot, békétlenséget ébreszt bennünk, akkor arra biztosan az ördög csábít minket. Isten a békesség Istene, ezért „békesség a földön a jóakaratú embereknek”, az ördög „kezdettől fogva gyilkos”, ezért akik őrá hallgatnak, azok „a harag gyermekei”.
Hogy elkerüljük a kísértést, és tiszta, Istennek tetsző életet éljünk, arra kell figyelnünk, hogy mindig a jelen pillanatban legyünk, abban Isten akaratát szándékozzunk tenni, éber tettrekészséggel hallgassunk a belső hangokra, és mindig nekifeszüljünk a jelen pillanat tennivalóinak. Nem szabad keseregnünk a múlton, nem szabad aggódnunk a jövő miatt, nem hagyhatunk teret indulatainkban semmiféle haragnak, háborgásnak, le kell győznünk minden szorongást a lelkünkben. Valahogy úgy kellene élnünk, ahogyan a 131. zsoltár mondja: