Kedves atya!
Van egy ügyfelem, aki az idegeimre megy. Folyamatosan vitázik, negatív, lekezelő velem. Sajnos történt már olyan, hogy fondorlatos módon kijátszott engem, amiből gondom, bajom lett.
Nemrég megtudtam, hogy kellemetlenségei adódtak. Elégtételt éreztem. Talán káröröm ez? Nem tudom, lehetséges. Nem értettem, honnan jött az érzés, és orroltam is magamra rendesen.
Köszönöm, ha leírja a véleményét. Ádám
„Honnan jött a káröröm érzése? Még én is lehetek kárörvendő? Valóban orrolnom kellett magamra rendesen, amiért elégtételt éreztem, hogy az ügyfelemnek kellemetlenségei adódtak? Lehetséges, hogy bennem is van ilyen rosszindulat?”
Leírom a véleményemet.
A káröröm érzése a mi rosszra hajló természetünkből jön. Mindegyikünk a legkülönfélébb jó és rossz hajlamokkal születik. Ezek a hajlamok a sokféle jó és rossz magatartás csírái. Növekedésünk és életünk egész folyamán ezek a csírák sorra szökkennek szárba, egyik a másik után, egyik előbb, a másik később, attól függően, hogy melyik élethelyzet kedvez a kipattanásuknak. Sok jó és rossz tulajdonság már gyerekkorban kialakul bennünk, fiatalkorban újabbak jelentkeznek, de felnőtt- és időskorban is ütköznek ki mások, sőt, még a halálunk napján is bukkannak fel addig nem ismertek. Ezt bizonyítja az a tény, hogy sok ember viselkedése a haldoklásban meglepetést okoz, vagy nagyon szelíd és békés tud lenni, vagy iszonyatosan megvadul és dühöng. A vészhelyzetek mindig kihozzák belőlünk az összes jó és rossz hajlamot, és azok – vagy a jók, vagy a rosszak – uralnak el bennünket, amelyeket előzőleg fejlesztettük, tápláltuk magunkban.
Erről szól a híres indián tanmese a két farkasról:
Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta:
– Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak. Egyikük a Rossz: a düh, irigység, féltékenység, sajnálat, szánalom, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego… Másikuk a Jó: az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:
– És melyik farkas győz?
Az öreg indián mosolyogva így válaszolt:
– Az, amelyiket eteted.
A Rossz farkas kapcsán tudatában kell lennünk, hogy mindig lappanganak bennünk rossz hajlamok, és ezek életünk bármelyik időszakában felszínre törhetnek. Ilyenkor mindig meglepődünk magunkon: Hogy lehetek én ilyen? Hogy tehetek én ilyet?
Pál apostol beszél arról, hogy a jónak meg a rossznak a törvénye lakozik bennünk, és hangsúlyozza, hogy a rossznak a törvénye erőszakosan ural minket:
„… én rabszolgája vagyok a bűnnek. Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Így már nem is én cselekszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, azaz a testemben; mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom. Hisz nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, már nem én teszem azt, hanem a bűn, amely bennem lakik. Így tehát én, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt találom, hogy a rossz áll hozzám közel; a rossz törvényét érzem tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a bűn törvényének foglyává tesz, amely tagjaimban van.” (Róm 7,14–23)
A bennünk lakozó rossz törvények között magától értetődően ott van a rosszindulat hajlama is, és minden esetben, amikor „bántalmazóinknak kellemetlenségei adódnak”, amikor szerencsétlenül járnak, akkor a rosszakarat, a káröröm érzése ellenállhatatlanul kitör belőlünk. Ezen nem szabad meglepődnünk, emiatt nem kell orrolni magunkra, nem kell elítélni magunkat, hanem egyszerűen tudomásul kell vennünk, és el kell fogadnunk, hogy „bizony, bennünk is megvan a rosszindulat, a káröröm”. Ugyanakkor nem szabad megállnunk annál a megállapításnál, hogy „én már csak ilyen vagyok”, hanem el kell kezdenünk e mérges gyökér kigyomlálásának fáradságos és hosszú munkáját. A Biblia fel is szólít minket erre: „Ne akadjon köztetek epét és keserűséget termő gyökér, olyan ember, aki azt mondja: Szívem gonoszsága szerint járok el:” (Mtörv 29,17) „Ügyeljetek arra, hogy valami mérges gyökér föl ne szökkenjen, kárt ne okozzon és senkit meg ne fertőzzön.” (Zsid 12,15)
A káröröm azért tör fel a bennünk lakozó gyűlölet késztetésére, mert az igazságtalan emberek sok fájó sebet ejtenek rajtunk, és mi ösztönösen azt hisszük, hogy csak annak az öröme gyógyíthatja ki ezeket a sebeket, ha ők megkapták gaztetteik méltó büntetését. Például „elégtételt érzünk, amikor megtudjuk, hogy idegesítő, folyamatosan vitázó, negatív, lekezelő ügyfelünknek kellemetlenségei adódtak”. A káröröm gyökere a megtorlás vágyában van: vágyunk arra, hogy a gonosztevő szerencsétlenül járjon, mert akkor elégtételt kapunk a bántalmakért.
A megbüntetés, a megbűnhődés vágyát mint mérges gyökeret kell nyirbálnunk, ki kell irtanunk magunkból. Ez „az epét és keserűséget termő gyökér”, a bosszúvágy akkor szökken szárba bennünk, amikor felmérgesedünk, megharagszunk valakire, meggyűlölünk valakit, szóval vagy tettel letámadjuk, ha tehetnénk, akkor egy kanál vízben megfojtanánk. A méreg, a harag, a letámadás, a meggyűlölés már önmagában a vétkes megbüntetése, a nekünk okozott kár megbosszulása. Ha az adott esetben nem vihetjük végbe a megtorlást, és az ellenség továbbra is bántalmaz minket, akkor arra vágyunk, hogy valamiféle szerencsétlenség zúduljon rá, ami szerintünk az a büntetés lesz, amit megérdemelt. Ezért van az, hogy minden esetben, amikor baj éri az elvetemült illetőt, elégtételt kapunk, kárörömöt érzünk.
Ha ezt a rossz természetünket meg akarjuk javítani, ha ki akarjuk belőle irtani a rosszindulat csíráját, akkor a haragos természetünket kell megszelídítenünk, a harag fellobbanásait kell kioltanunk magunkból, ahogyan Pál apostol tanítja: „Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött. Ne adjatok teret az ördögnek (a gyilkosnak).” (Ef 4,26–27) Ha megszüntetjük a haragvást, akkor megszűnik a fellobbanó bosszúvágy. Ha már, mint az ördög, „nem kívánjuk a bűnös halálát” („A sátán irigysége révén a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” Bölcs 2,24), de ez mégis bekövetkezik, akkor nem támad bennünk káröröm, inkább szánalom. És ha szánalmat tudunk érezni az illető károsodása miatt, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a kárörömnek, a rosszindulatnak még csak nyoma sincs bennünk.
Ezt azonban csak Krisztus segítségével érhetjük el. Ilyen értelemben kiált fel Pál apostol: „Ó, én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által!” (Róm 7,24–25)
Péter apostol arra szólít fel bennünket, hogy tanuljuk meg Krisztustól az ő szelídségét és béketűrését:
„Arra vagytok hivatva, hogy jót cselekedjetek, és békével tűrjetek. Példát hagyva nektek, Krisztus is szenvedett értetek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot sem találtak szájában, aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra.” (1Pét 2,20–23)
A krisztusi szelídséggel és béketűréssel kiírtjuk magunkból a káröröm epés és mérges gyökerét.
