Franciaország tipikus példája annak, hogy az emberi jogok elismerésétől milyen nehéz eljutni a népek önrendelkezési jogának az elismeréséig, és hogy ebből milyen problémák származnak. Ez régebben is látszott, például azon, hogy nem cikkelyezte be a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, de most azzal került reflektorfénybe, hogy Korzikán – a francia lapok minősítése szerint – szökőárszerűen győztek a nacionalista erők, és a sziget január elsejével a „területi közösség” új formájába lép. A helyzet paradoxona: azért az érdeklődés, mert a franciák meggyőződése, hogy ideális megoldásuk van a kisebbségek jogainak szavatolására.
A probléma nemzetközi szinten abból adódik, hogy a francia forradalom és az amerikai függetlenségi háború majdnem egyidejűleg megfogalmazta az emberi jogok alaptételét: minden ember szabadnak és egyenlőnek születik. (Innen lett a francia forradalom jelszava: szabadság, egyenlőség, testvériség.) Csak éppen a világ nehezen jut el annak felismeréséig, hogy az ember nem lehet sem szabad sem egyenlő, ha a létező nemzetállamokban valamelyik nemzeti kisebbség tagjaként nem ismerik el sem szabadnak sem egyenlőnek. (Mi, vajdasági magyarok tudjuk, hogy a nacionalizmus első feltörésekor a tüntetéseken és falragaszokon megjelenő jelszó: „Kárpátalja ukrán föld” és „Szerbia a szerbeké” azt jelenti, hogy a magyaroknak kuss.)
A franciák azt hitték, ideális megoldásuk van erre a kérdésre: kimondták, hogy nemzeti kisebbség nincs. Minden ember, aki Franciaország állampolgára az francia, még akkor is ha különben etnikailag mondjuk hotentotta. Ennek alapján egyszer már népszavazáson kimondták azt is, hogy Korzika külön nemzeti közösségként nem kaphat autonómiát, mert ez azt jelentené, hogy az állampolgárok egy csoportja külön jogokat kap, ami sérti az egyenlőség elvét. Azt már nem vették figyelembe, hogy ez a formális jog olyan értelmezése mint az az elv, amely kimondja, hogy koldusnak és milliomosnak egyformán tilos a híd alatt aludni.
Közben a jóléti állam már talált módot arra, hogy – segéllyel, menhelyekkel – orvosolja azt, hogy a koldusnak muszáj a híd alatt aludni, a milliomosnak nem. Az etnikailag nem francia polgárnak is kárpótlást kell kapnia azért, mert meg kell tanulnia franciául, a franciának pedig nem.
Azóta már van némi fejlődés ezen a téren is. Részben annak hatására is, hogy 1968-69-ben a kisebbségi kérdés úgy kiéleződött, hogy amikor majdnem egész Nyugat-Európában (még a nyugalmáról ismert Svájcban is egy német kanton francia többségű részének elszakadása érdekében) bombák robbantak, a bretonok is így harcoltak ezekért a „külön jogokért”. A breton, baszk, katalán, provanszi, elszászi, okcitán, flamand, korzikai nem „kisebbség” még, de „tájszólásként” kapott bizonyos „külön jogokat”. (A bretonoknak még egyetemük is van és Nizzában két nyelvűek – francia és provánszi – az utcanevek.) Még Manuel Valls, az ország korábbi szocialista miniszterelnöke is előszeretettel hangsúlyozta: „Nincs olyasmi, hogy korzikai nemzet”. Csak a francia nemzetnek van egy korzikai részlege. Sőt a Köztársaság (a franciák hivatalosan mindig így emlegetik a Franciaország területén létező államot) elismeri a korzikai nyelvet, azt tanítják az iskolákban, de „csak egy hivatalos nyelv van: a francia”.
(A francia megoldás itt liberálisabb, mint az „államnyelvet” emlegető alkotmányok, már azért is, mert amikor a francia forradalom kimondta, hogy „A Köztársaság nyelve a francia” a polgárok harmada nem tudott franciául. Ezért ez az elv azt jelenti, hogy az állam a francia nyelvet használja, a polgárok azonban beszélnek, ahogy akarnak és az állam gondja, ha nem érti polgárait. Sajnos ennek csak egy nyoma maradt: a bíróság köteles tolmácsot biztosítani.)
A probléma most abból adódik, hogy Korzika kérdése mind nehezebben illeszkedik bele a hivatalosan így megadott keretbe. A korzikai jogokért terrorizmussal harcoló Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (francia neve: Front de Libération Nationale Corse alapján FLNC) ugyan már 2014-ban formálisan is lemondott a terrorról, hiszen megjelentek az igazi terroristák, A Pe a Corsica, Korzikáért nevű koalíció (amelyet csak úgy emlegetnek, mint Gilles Simeoni függetlenségi és Jean-Guy Talamoni regionalista pártja) már 2015-ben megnyerte a választásokat és most a szökőárszerűnek mondott győzelmet aratta, méghozzá radikális nacionalista programmal.
Ez a koalíció ugyanis a kétfordulós választáson 41 képviselőt szerzett a 67 tagú „Tartományi Gyűlésben”. A furcsa Jövő Útja nevű ellenzéknek csak 10, Macron köztársasági elnök a Köztársaság Lendületben nevű pártjának pedig csak 6 képviselő jutott. (A szélsőjobboldali Nemzeti Front és a baloldali Szocialista Párt nem is jutott a második fordulóba.)
A győztes koalíció nem követel függetlenséget, hiszen a 300 ezer lakosú sziget annyira függ Franciaországtól, hogy a függetlenség elképzelhetetlen. De olyan programmal győzött, amelynek képviselete azzal fenyeget, hogy Franciaország olyan események színhelye lesz, mint amilyenek Katalónia miatt Spanyolországban lejátszódtak.
A sziget ugyanis január elsejével a régiók és a megyék hatáskörét összevonó szuperrégiónak mondott „területi közösség" lesz, amelyben már probléma lehet a győztes koalíció mind három követelése. Ők ugyanis „igazi autonóm statútumot" követelnek, amikor az állam az autonómiát nem ismeri el, a korzikai nyelvnek hivatalossá nyilvánítását és a „politikai foglyok" szabadon bocsátását, amikor Franciaországban csak egy hivatalos nyelv lehet, „politikai foglyok" pedig hivatalosan nincsenek.
