A sajtószabadság világnapja alkalmából szombaton a szerbiai újságíró-egyesületek és szakszervezetek képviselői felszólították az államhatalmat: járuljanak hozzá, hogy az újságírók szabadon végezzék munkájukat és ne gyakoroljanak rájuk nyomást. Meglátásuk szerint az újságíróknak megalázó munka- és életkörülmények mellett kell végezniük munkájukat, ezért ezeknek a körülményeknek a jobbá tételére szólították fel a médiaházak tulajdonosait. A szakmai tömörülések egyetértettek abban is, hogy az újságírók anyagi helyzete még soha nem volt ennyire nehéz, mint amilyen jelenleg.
A sajtószabadság világnapja alkalmából Aleksandar Vučić miniszterelnök és Zorana Mihajlović kormányalelnök is gratulációit tolmácsolta az újságíró társadalomnak. Az új összetételű kormány célja, hogy pozitív jogi környezetet teremtsen, amely tiszteletben tartja a média társadalmi szerepét, hangsúlyozta Vučić, mondván: ebből a célból a kormány és a köztársasági parlament három kulcsfontosságú médiatörvényt fogad el hamarosan. Mihajlović pedig abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy a szóban forgó törvényeknek köszönhetően az újságírók szabadon, a szakmai mércék mentén végezhetik majd munkájukat.
Lapunknak Dinko Gruhonjić, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke nyilatkozott a téma kapcsán.
Hogyan értékeli a sajtószabadság jelenlegi helyzetét Szerbiában?
– Semmiféleképpen nem pozitívan. Kevés újságírónak van annyi szabadsága, hogy leírhassa, vagy kimondhassa azt, amit valóban gondol, vagy hogy kritizálhassa a kormánykoalíciós pártokat. Az oknyomozó újságírásról pedig ne is beszéljünk, azzal is túlságosan kevesen foglalkoznak. Szerbiában nem bonyolult médiaházat alapítani, ezt bárki megteheti, a minőség, a szakmaiság azonban hiánycikk. A politikai újságírás területén a legrosszabb a helyzet. A nemrégiben hatalomra került kormány pedig azt bizonyítja, hogy megalakulását követően minden kormány ugyanazt kíséreli megtenni: rátenyerelni a médiumokra.
Mit vár az új összetételű kormánytól a médiumok vonatkozásában?
– Ezt a kormányt inkább átszervezettnek, mintsem újnak nevezném. Az ugyanezekből a pártokból felálló kormány az előző ciklusban semmit nem tett azért, hogy megkezdődjön a 2011 őszén elfogadott médiastratégia alkalmazása. Remélem, hogy ebben a ciklusban ez megtörténik, valamint abban is szeretnék hinni, hogy a média-kerettörvények hamarosan a köztársasági parlament elé kerülnek. Ha ezeket elfogadnák, akkor meghonosodhatnának azok a mércék, amelyekért már a közvita során is küzdöttünk. Szavak helyett tettekre lesz szükség.
Tekintettel arra, hogy a Szerb Haladó Párt az utóbbi két évben több alkalommal is nyíltan támadott bizonyos médiumokat – legutóbb a Szerbiai Rádió és Televíziót vádolta meg, hogy alaptalanul támadja a pártot –, cinikus-e, hogy Aleksandar Vučić pártelnök gratulációit fejezte ki a sajtószabadság világnapja alkalmából?
– Egy olyan emberről beszélünk, aki a kilencvenes évek végén már megmutatta, hogy mennyire tiszteli a sajtószabadságot. Amikor pedig két évvel ezelőtt bekerült a kormányba, elnézést kért a kilencvenes évekért. Ehhez képest kormányalakítóként mégis olyan módon kritizálta a közszolgálati adót, ahogyan nem kellett volna. Egyébként Vučić nem most először intézett támadást az SZRTV ellen. Emlékeztetnék arra, hogy tavaly márciusban Vučić felszólította a polgárokat, ne fizessék a televízió-előfizetést. Ennél közvetlenebbül nem is mérhetett volna ütést a médiaszabadságra. Pont az ellenkezőjét kellett volna tennie: elmagyaráznia, hogy miért kell az embereknek fizetniük az előfizetést, hogy az SZRTV valóban közszolgálati adóvá válhasson.
Milyen jelenleg az újságírók anyagi helyzete?
– Egyebek mellett azért ennyire rossz, mert továbbra sem alkalmazzák a médiastratégiát. Az ugyanis a médiatér, illetve a piac letisztulását irányozza elő. Jelenleg Szerbia-szerte 1300 bejegyzett médiaház működik és rengetegen vannak azok is, amelyek nem hivatalosan működnek. Ehhez képest a különböző hirdetések, marketingtartalmak éves értéke csupán 170 millió euró. Ennek a kalácsnak a 95 százalékát a fővárosi médiumok szerzik meg maguknak. Ennek alapján világossá válik, hogy milyen helyzetben vannak a nem belgrádi médiumok és alkalmazottaik. Ha a médiateret nem rendezik minél előbb, akkor a médiumok tömegesen tönkremennek, úgy szakmai, mint anyagi szempontból.
Mennyire megbecsült ma az újságírói szakma?
– Szerbiában az újságírói szakma az egyik legkevésbé megbecsült. Ezért egyébként részben kollégáink egy bizonyos köre tehető felelőssé. Elsősorban azokra gondolok, akik a kilencvenes években részt vettek a háborús propagandában, valamint a bulvárlapok kiadóira. Ugyanakkor hiszem, hogy az újságírók között sokkal többen vannak azok, akik az etikai kódex tiszteletben tartását szorgalmazzák. Ugyanúgy, mint ahogyan arról is meg vagyok győződve, hogy az orvosok többsége a hippokratészi eskü tiszteletben tartásáért száll síkra. Az a szomorú, hogy azok kerülnek a közvélemény figyelmének középpontjába, akik nem etikusan végzik munkájukat, legyen szó újságírókról vagy orvosokról. Mi, újságírók, saját gyávaságunkkal járultunk hozzá ahhoz, hogy ma az újságírói szakma szinte egyáltalán nem számít megbecsültnek.
Milyen mértékben mérgezi a médiumokat az öncenzúra?
– Szinte ugyanolyan mértékben, mint a kilencvenes években az állami médiumokat. Az a szomorú, hogy az öncenzúra azokban a médiumokban is jellemző, amelyek a kilencvenes években bátorságukról és a szakmaiság mellett történő kiállásukról voltak ismertek. Az öncenzúra elsősorban az újságírók szegénysége miatt burjánzhat ennyire. A hosszan tartó és folyamatos politikai nyomás hatására az újságírók ma már nem is foglalkoznak azokkal a témákkal, amelyek esetleg nem tetszenének azoknak, akiktől a kenyerüket kapják. Mi, újságírók, csak akkor gyógyulhatnánk ki az öncenzúra betegségéből, ha felidéznénk magunkban, hogy az újságírói szakmának kézen fogva kellene járnia a bátorsággal. Talán becsületesebb lenne, ha inkább elmennénk gyümölcsöt árulni a piacra, mintsem propagandistaként megkeresni mindennapi kenyerünket. Ha odáig jutottunk, hogy már magunkat figyelmeztetjük, hogy melyik témával nem szabad foglalkoznunk, akkor nem nevezhetjük magunkat újságírónak, az újságírást pedig nem nevezhetjük újságírásnak.
