November 13-án negyedik alkalommal tartanak közvetlen magyar nemzeti tanácsi választást Szerbiában. A Köztársasági Választási Bizottság egy választási jelöltlistát hirdetett ki, a Magyar Összefogás elnevezésű listát. Lapunkban bemutatjuk a Magyar Összefogás 35 jelöltjét, akiket terveikről, céljaikról és elképzeléseikről kérdeztünk.
Kabók Erika 1958-ban született Bácsgyulafalván. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári és könyvtárosi diplomát. 1984 óta a Magyar Szó napilap dolgozója. A Hétvége rovatának szerkesztője és a szabadkai szerkesztőség vezetője. A szerkesztőség 2003-ban az év újságírójának járó díjjal, öt évvel később a Délvidék legjobb magyar újságírójának járó elismeréssel, a Napleány-díjjal tüntették ki. A magyar köztársasági elnök 2015-ben a Magyar Érdemrend Aranykeresztje kitüntetéssel jutalmazta. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete 2018-ban ítélte neki oda az Év Újságírója díját, míg a Magyar Szó 2019-ben életműdíjjal ismerte el sokéves munkáját. 2020-ban megkapta Szabadka város Pro Urbe díját.
Kollégánkkal többek között a vajdasági magyar tájékoztatás jelenlegi helyzetéről, jövőjéről és küldetéséről beszélgettünk.
– Nemrégiben dolgozott itt, a Vajdaságban egy magyarországi rendező, Verebes István. Minden nap megvette a Magyar Szót és egyik alkalommal azt mondta: na, ez a napilap, nem az, ami Magyarországon van. Ez nagy dicséret egy olyan embertől, akinek nincs minden nap a kezében a lapunk, és úgy látta, hogy tartalmas az újság. Én is azt gondolom, és nem csak a Magyar Szóról gondolom így. Rengeteg munka, tudás, igyekezet van abban, hogy megjelenjen naponta a lap és mellette egy melléklet is napvilágot lásson. Nagy erényünk, hogy olyan kiváló újságíróink vannak, akik ebben a napi taposómalomban is kiemelkedő értéket tudnak képviselni. Ami engem lenyűgöz és lenyűgözött – idestova 39 éve vagyok ennél a cégnél –, az a hatalmas szellemi tőke, amely ebben a szerkesztőségben koncentrálódott. 78 éves a Magyar Szó. Ez a legrégebbi folyamatosan magyar nyelven megjelenő napilap a világon, a Kárpát-medencében. Ezt fenn kellett tartani, hogy eljussunk a máig. Azt gondolom, méltó örökösei vagyunk az elődöknek, és ha nem sújt bennünket annyira a gazdasági válság, hogy a fennmaradásunkat fenyegetné, akkor itt szellemi erőforrásból van annyi, hogy ezt életben tartsuk. Hogy a nyomtatott sajtót mennyire lehet életben tartani, arra nem tudok válaszolni, mert világjelenség, hogy állandóan csökken a lapok példányszáma, de ezzel meg kell békélni és aki érzi az igazi könyvnek a varázsát és szereti megfogni az újságot, lapozni azt, az vásárolni fogja. Ugyanígy nagy dolog az is, hogy van egy olyan közszolgálati televízió, mint a Pannon Televízió, aminek végignéztem a fejlődését. Hatalmas munkával egy nagyon jó televízió jött létre. De van hetilapunk, közszolgálati rádiónk és televíziónk is. Én azt gondolom, hogy a vajdasági magyar tájékoztatás színvonalban is és mennyiségben is kielégítő.
Van a nyomtatott sajtónak jövője?
– Szerbiában a nemzeti közösségek közül, egyedül a magyar kisebbségnek van napilapja. Ez egy szerzett jog és számomra politikai kérdés, hogy a nyomtatott Magyar Szó megmarad-e. Egy kisebbségnek valamilyen részben a tekintélyéhez, a súlyához járul hozzá az, hogy van napilapja. Éppen ezért azt gondolom, hogy a politikumnak és magának a szerkesztőségnek is, az újságíróknak is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez megmaradjon. Persze, hiába teszünk meg mindent, ha nem tudjuk a lapot eladni. Kétségtelen, hogy a mi olvasóink – készült egy felmérés, amelyből az derült ki, hogy – többsége falun él és mezőgazdasággal foglalkozik. Ennek megfelelően természetesen nagy hangsúlyt fektetünk a mezőgazdasági témákra. Ennek ellenére be kell látnunk, hogy az az idő, amikor minden vasárnap ott volt minden házban a sárga húsleves mellett a Magyar Szó, elmúlt. De nem siránkoznunk kell, hanem felvenni a versenyt. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy szakmailag felkészültek vagyunk. A hírekkel nem tudunk versenyezni az internet világában, hanem elemző cikkeket, kommentárokat, jegyzeteket, riportokat kell írni. Szerintem a Magyar Szónak az a dolga, hogy a magyar emberekkel, a magyar élettel, magyar szellemiségben foglalkozzon. Ami a mi életünkhöz tartozik, arról mi tudósítunk. De próbáljuk megfordítani a dolgokat: mi van akkor, ha ezek a kisebbségi tájékoztatási eszközök nincsenek? Akkor ki ír például a bácsgyulafalvi színjátszókörről, az egyházaskéri múzeumról, vagy Majdánon a boltmúzeumról, de mondhatnám a gyerekeink vetélkedőit is? Azt gondolom, hogy ez része kell maradjon az életünknek. Papír alakban pedig, ameddig lehet, küzdeni kell érte, hogy megmaradjon, nemcsak a Magyar Szó, hanem a lap keretében megjelenő gyermek- és ifjúsági lapok is: a Mézeskalács, a Jó Pajtás is és a Képes Ifjúság is, amelyek azért alakultak annak idején, hogy olvasókat neveljenek. Most már nagyon megváltozott az olvasóvá nevelés, mindenkinek kütyüje van és a világ leszűkült. Ezen a pályán, ebben a környezetben kell a saját helyünket megtalálni.
Említetted a politikum jelentőségét a kisebbségi média megmaradásában. Milyen céllal vállaltad el a felkérést?
– Azt nem igazán tudom, hogy miért esett rám a választás, csak feltételezni tudom, hogy az eddigi munkám adott okot arra, hogy úgy gondolták, esetleg a vajdasági magyarság kulturális autonómiájának legfelsőbb szervében is tudok majd tenni a magyarságért. Számomra nem kérdés, hogy szükség van-e a nemzeti tanácsokra. Azt is tudjuk, hogy nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az országban is, a legtekintélyesebb, a legjobban működő, a legjobban kiépített a Magyar Nemzeti Tanács. Mindig az oktatást szoktuk aposztrofálni, mert hát a leglátványosabb eredmények ott vannak. Olyan szórványközösségekben nyílt magyar óvoda, mint Maradék, Verbász, vagy Versec, ahol évtizedekig nem volt. Az MNT aktivistáinak munkája van abban, hogy újraélesztették és megpróbálták visszahozni a magyar oktatást. Beszélhetnénk a nagyon összetett ösztöndíjrendszerről, az Európa kollégiumról, vagy akár a helységnevekről is. Fogalmunk sem volt, a településeket, hogy is nevezték régen magyarul. A Magyar Szóban felvállaltuk, hogy következetesen magyar helységneveket fogunk használni, hogy újra beágyazódjanak a nyelvünkbe. De ez is egy vívmány. A tájékoztatás terén pedig, ha megengeded, egy példát mondanék: 1944 karácsonyán jelent meg a Magyar Szó Szabad Vajdaság néven. 1945-ben már volt szabadkai szerkesztősége. Soha nem volt a szabadkai szerkesztőségnek saját épülete, tere, otthona. Mindig albérletben éltünk, költözködtünk egészen 2018-ig, amikor a Magyar Nemzeti Tanács támogatásának hála, beköltözhettünk a Magyar Médiaházba. Ötvenéves bútorok, lógó fiókok között éltünk, ma pedig azt gondolom, hogy az egész médiaházban a legszebb szerkesztőség a miénk.
Hatalmas munka folyik Vajdaság egész területén, a koordinálásban, anyagi támogatással segít az MNT. A templomfelújítások kapcsán például az összes adminisztratív munka, a püspöki templom javításánál előálló problémák megoldása, vagy a zsinagóga felújítása, az mind az MNT-n keresztül történt. Azt gondolom, annyi területen érezhető a Magyar Nemzeti Tanács munkájának hatása és eredményei, hogy nem láttam okot arra, hogy miért ne vállalnám. Természetesen nagy kihívásnak tartom. Ott, ahol én voltam, amit csináltam, újságíróként, szerkesztőként, televíziós tudósítóként jól éreztem magam a bőrömben. Van némi rálátásom arra, hogy milyen munka folyhat az MNT-ben, de belülről ez nyilván másként lesz.
A munkásságod során több olyan sorozatot indítottál el, ami a történelmünkkel, a történelmi hagyatékunkkal foglalkozik. Most is megjelenik egy olyan sorozat, aminek nemcsak a szerkesztője, hanem a szerzője is te vagy. Miért tartottad fontosnak ezeket a témákat feldolgozni?
– A nagy témákról, mint a Goli otok, a bajúsztépés időszaka, a ’44-es tömegsírok feltárása, a kastélyokról szóló, az 1956-ról szóló sorozatok, amelyek kapcsán az újságban riportok készültek, később könyv formájában is megjelentek. A Trianon könyvben például, amit mi megírtunk, azt csak mi tudtuk megírni és nagyon örülök, hogy lehetőséget adott a szerkesztőség arra, hogy azok kötetben is megjelenjenek. A szórványkönyvvel, vagy az árva templomaink sorozattal egy látlelet készítése volt a célom. Megtudni, ott, ahol 100-150 magyar él a szórványban, hogyan élnek? Mi volt a múltjuk? Volt magyar iskola, magyar művelődési egyesület, és valahogy a genézisét felfejteni hogyan jutottak idáig. Az, aki magyar, azzal ma mi történik? Meg tud maradni magyarnak? Nagyon sok szikár, határozott és eltökélt magyarral találkoztunk a szórványsorozat készülése idején, akik nem mondtak le az identitásukról. Nagyon szerettem ezeket a sorozatokat, iszonyatos munka volt persze a számomra is, de ez mind kevés, ha nem lett volna szerkesztőségi összefogás. Ezek olyan nagy témák voltak, amelyekben szinte az egész szerkesztőség részt vett. Az elmúlt tíz évben tíz kötet jelent meg. Ilyen periódusa még nem volt a Magyar Szónak, hogy ennyi könyvet kiadjunk. Nagy elégedettséggel tölt el, hogy az idei október 23-ai ünnepség előadásában Szabadkán a mi Menedékben című kiadványunkból vették a történeteket. A könyv éli a saját életét, eltalált az olvasókhoz. Ez rendkívüli érzés.
Azt gondolom, hogy ezek a kötetek és a média is, legyen az televíziós riport és készítse azt akár a Pannon Televízió, vagy írjon róluk a Hét Nap, vagy a Magyar Szó, minden, ami lejegyzésre kerül és minőségi munka, az bennünket közösségként nemcsak erősít, hanem nemesít is.
Mit üzensz a fiataloknak, akik a médiában szeretnének dolgozni? Mi a mai vajdasági magyar újságíró küldetése?
– Mindig ezeket a nagy szavakat használjuk. Soha sem gondoltam, hogy küldetést, vagy missziót teljesítenék. Nekem mindig az volt a fontos, hogy azt, amit abban a pillanatban csinálok, a legjobb tudásom szerint megoldjam. Természetesen mindenkinek a teljesítményében vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Nem úgy néz ki még az újságírás sem, hogy minden nap remekművet alkot az ember. Szakmailag felkészült és érdeklődő, kíváncsi újságírókra van szükség, akik becsülettel, tisztelettel viszonyulnak az alanyokhoz, a témához, a szakmához. Ha valahogy vissza lehetne az idő kerekét tekerni, én újra ezt csinálnám. Nem először mondom, hogy nagyon szeretem ezt a munkát. Sok izgalommal, kihívással és állandó tanulással jár. Ez kellene, hogy a fiatalokban is meglegyen. Ha valaki kíváncsi, érdeklődő, akkor a technikai feltételek ma már mindent lehetővé tesznek, hogy nagy medret ássunk az írásainknak. Ez egy rendkívül szép és érdekes hivatás.
