Azok a gyerekek, akik idén kezdték az ötödik osztályt, számos változást tapasztalhatnak az életükben. A gyerekkor és a kamaszkor határán találják magukat, kilépnek a tanító néni biztonságot jelentő tanterméből, és minden órájukon másik tanárral találkoznak, nagy negyedikesekből kicsi ötödikesekké válnak. Ráadásul ők az első generáció, akiket az idén szeptembertől érvényes új tanterv alapján tanítanak, a pedagógusoknak még nem volt lehetőségük rutint szerezni az újonnan elvárt módszerek alkalmazásában. Az ötödikes diákok tanításáról, a megváltozott körülményekről és a szülő–tanár együttműködésről Juhász Attilával, a zentai Thurzó Lajos iskola magyartanárával beszélgettünk.
Az ötödikesek egy sajátos életszakaszban vannak. Milyen hatással van mindez rájuk és a tanításukra?
– Nekem jó tapasztalataim vannak velük. Ők már kezdenek egyfajta igénnyel föllépni afelé, hogy bővebb információmennyiséghez jussanak, miközben megvan bennük még az az igazi gyermeki lelkesedés is. A kamaszosodás még nem igazán indult el ilyenkor. Az nagyon fontos, hogy nem szabad őket letörni, túlterhelni, alaptalan elvárásokat állítani feléjük. Nem kell túl szigorúnak lenni velük, de túl engedékenynek se. Meg kell találni a közös hangot, ez nagyon sok mindent megold. Az a fontos, hogy egy csapatot csináljunk, hogy az osztályközösség valódi közösséggé érjen. Nekem most ötödikeseim vannak, és nagyon örülök, hogy igazán meg tudok velük beszélni mindent. A maguk módján, a maguk nyelvén, a maguk észjárása alapján közlik a problémáikat, az örömeiket, a sikertelenségeiket, és mindent végigbeszélünk. Szép szóval nagyon messzire el lehet jutni, így nem utólag, kapkodva kell orvosolni a dolgokat.
Olyan gyerekekről van szó, akik négy évig nagyon sok időt töltöttek a tanító nénivel, ehhez képest az osztályfőnökkel jóval kevesebbet találkoznak. A szaktanárok kiveszik a részüket a nevelésből?
– Azt tapasztaltam, hogy a gyerekek igényeire, a közösségépítésre minden egészséges iskolában odafigyelnek a tanárok, fő téma közöttük az iskola, az egyes osztályokon belüli állapotok. Tehát folyik egyfajta belső konzultáció, ami szerintem nagyon jó. Az osztálytanácsi üléseken már inkább csak a problémákkal foglalkozunk, de a pozitívumok kiemelése és a jó tapasztalatok továbbadása jelen van minden egészséges tanári közösségben. Úgy látom, hogy Zentán is működik ez a belső, egymás közti kommunikáció.
Mennyire érinti az ötödikeseket a tantervváltozás?
– Országos szinten újítások kerültek a tantervbe. Eddig az volt az elvárás a tanárokkal szemben, hogy jól megfogalmazott céljaik legyenek, most pedig az a fontos, hogy mi lesz az eredménye az oktatásnak. Az ötödik osztályban projektumokban kell gondolkodni, nemcsak egy tantárgyon belül, hanem több tantárgyon keresztül is föl kell dolgozni a tananyagot. A magyar nyelv és irodalom oktatását tekintve ugyanez a helyzet: a szófajok, a hangok és a mondattani viszonyok nem változnak, viszont módosul az, hogy hogyan kell mindezt elsajátíttatni. Kicsit visszaszorul a frontális oktatás, és előtérbe kerül a szemléltető, gyakorlatias munka, megjelenik a projektum, a csoportmunka.
Milyen pedagógiai dilemmák merülnek föl ilyenkor egy tanárban?
– Bennem elsősorban az merült föl, hogy mennyire vagyunk mi eszközzel ellátva. Vannak nekünk megfelelő eszközeink ahhoz, hogy a huszonegyedik század generációi számára úgy világítsam meg a dolgokat, ahogy azt ők szeretnék? Vagyis látványosan, gyorsan, pergőn, megfelelően súlypontozva, nagyjából a mai reklámok, videojátékok, filmek stílusában. Az eszköztelenség következtében egyelőre még nagyon sokszor frontális oktatást kell alkalmaznunk, azaz a tanár előad, a diák pedig figyel.
Az új oktatási törvény nagyon modern szemléletet tükröz.
– Valóban egy nagyon modern és nagyon szép elképzelésről van szó, még a vállalkozói szemlélet kibontakoztatásának is teret kellene, hogy adjon minden egyes tantárgy. A mai világban fontos a megfelelő vállalkozói szellem fölélesztése és fejlesztése, ez egy fontos célkitűzése az oktatásnak. De sok pedagógus valószínűleg nem pedagógus lenne, ha meg lenne áldva vállalkozói szellemmel. A kis verebeket sem a halak próbálják meg röpülni tanítani, a vállalkozói szellemre is érdemes lenne más módon is odafigyelni. Nem várhatjuk el egy pedagógustól, hogy oktasson, neveljen, és még vállalkozó szellemet is gerjesszen a gyerekekben. Vannak ilyen túlzó elvárások, de a szándék megléte már egy jó irány. Mindezt viszont csak úgy lehet, ha ebben szövetséges a szülő és a tanár, természetesen a gyerek érdekében.
Jellemzően a tanár és a szülő szövetségese egymásnak?
– Általában a diákcsínyek mögé be szokott sorakozni a szülő, úgy érzi, hogy a gyerekén keresztül őt és a családját érte támadás. Pedig ennek az ellenkezője igaz. A szövetségnek az lenne a lényege, hogy a szülő és a tanár együtt próbálja a gyereket ugyanabba az irányba lendíteni, hatni rá. De ha a gyerek azt tapasztalja, hogy egyfajta rés van a szülő és a tanár közt, akkor ő abban a résben manőverezni fog. Azt mond a tanárnak, amit akar, és a szülőt is azzal ámítja otthon, amit kigondol. Így pedig teljesen félrecsúszik minden, ennek pedig a végén a gyerek issza majd meg a levét. Éppen emiatt nagyon fontos, hogy a szülő ne csak a szülőértekezleteken vegyen részt, hanem a fogadóórákra is járjon el. Főleg azokkal a szaktanárokkal érdemes konzultálni, ahol észrevehetően nem stimmel valami a gyerek eredménye körül. Ezeket a dolgokat érdemes megbeszélni, és megnézni azt, hogy miként lehetne javítani rajtuk.
