Elég a hazugságokból, a félelemből, a szegénységből, a fenyegetettségből, a szorongásból, a zsarnokságból, a megaláztatásból, a megvesztegetésekből, a protekcióból, az üres ígéretekből... A többi között ez a felsorolás is a részét képezi annak a rövid összefoglalónak, amelyet a Függetlenség szakszervezet által indított akció brosúrájában olvashatunk, melyben rámutatnak: mivel kell szembesülnie ma a szerbiai átlagpolgárnak, foglalkoztatottnak és munkanélkülinek egyaránt. A szakszervezet emiatt döntött egy országos akció elindítása mellett, melyben a polgárokkal történő közvetlen kommunikáció útján próbálják elérni, mindannyian vegyük komolyabban jogainkat, s együttesen próbáljunk tenni valamit helyzetünk jobbra fordítása érdekében. Branislav Čanakkal, a Függetlenség szakszervezet elnökével a megmozdulás újvidéki helyszínén beszélgettünk.
A szakszervezet két nagy gondra is felhívta a napokban a figyelmet. Az egyik az, hogy a polgárok nagy része nem tudja érvényesíteni alkotmányos jogát – nem jut munkához. A másik, hogy azok, akik dolgoznak, szinte semmi joggal sem rendelkeznek.
– Ha csak azt vesszük alapul, hogy az emberek nem tudják megvalósítani az ország legmagasabb jogi aktusa által szavatolt jogot, már eleve nem is várhatjuk el, hogy azok a jogok, melyek ez alatt helyezkednek el a ranglétrán, érvényesülni tudjanak.
Hogyan jutottunk el a jelenlegi helyzetbe?
– Mindez a privatizáció függönye mögött történt, a privatizáció mögé bújtatva, melynek a gazdasági, morális, politikai rendszerbeli változások hordozójának kellett volna lennie, s lehetővé kellett volna tennie az átmenetet a szocialista gazdaságból a piacgazdaságba. Nálunk ez viszont a rablás eszköze volt, ahhoz pedig, hogy a rablást végre lehessen hajtani, kellettek a munkások is, akikkel megfizettették a lopásokat. A mai munkanélküliség legnagyobb része éppen ennek a hazug és csaló magánosítási folyamatnak tudható be. Az a legrosszabb, hogy időközben hatalmas tőke tűnt el, melynek szavatolnia kellett volna a vállalatok működését. Mi azt reméltük, hogy a piacgazdaság feltételei között a vállalatok működési dinamikája olyan lesz, hogy a megtermelt többletet az új munkahelyek megnyitásába fektetik majd be. Ebben a folyamatban azonban mi ehelyett még a meglévő munkahelyeket is elveszítettük. Ez a valóság.
CINIKUS, ARCÁTLAN HOZZÁÁLLÁS
Mi történik a munkások jogaival, azokéval, akik ma mégis dolgozni tudnak?
– Annyira szűk jogokról beszélhetünk, hogy azok szinte elhanyagolhatók. Maga a munkahely mára olyan elérhetetlenné vált, akkora értéket jelent, hogy jogokról beszélni szinte felesleges. Amikor valaki nagy nehezen munkához jut, azt mondja: örülök, hogy munkám van, a jogokról egy szót sem szólok, el ne veszítsem, amim most van. Mi a rabszolgatartó rendszer peremére sodródtunk. A rabnak azért nem voltak jogai, mert eleve kényszerítették arra, hogy dolgozzon, a mai munkásoknak meg azért nincsenek jogaik, mert félnek azokat megemlíteni, annyira ritkának számít ugyanis a munkahely. Mindez persze rövid időn belül kiterjedt az egész társadalomra, s megrengette a demokratikus rendszer alapjait is.
A politikusoktól, bizonyára, nem várhatjuk el azt, hogy változtassanak a helyzeten.
– A politikusokat egyáltalán nem zavarja mindez. Van erre bizonyíték is. Hogy nem zavarja őket, arról hűen tanúskodnak a foglalkoztatási törvény tervezett módosításai, melyek még inkább megerősítik majd a jelenlegi körülményeket. Az elbocsátásokat akarják könnyebbé tenni egy olyan országban, melyben harminc százalék feletti a munkanélküliség. Cinikus és arcátlan hozzáállás ez, a jövőről való gondolkodás karikatúrája. Ahelyett, hogy a meglevő harminc százalék csökkentésén törnék a fejüket, olyan megoldásokat dolgoznak ki, amelyekkel a harmincból negyvenet lehet csinálni. Ez azonban nem csak munkahely kérdése. Egy munkahely számos szociális juttatást szavatol, tölti az egészségügyi, nyugdíj-biztosítási alap kasszáját. Ki fogja ezeket finanszírozni? Hogyan lesz elég pénz a költségvetésben ahhoz, hogy fedni tudja ezeknek az alapoknak a szükségleteit? Ha én nem dolgozom, nem tudom fizetni sem az adót, sem más illetékeket, ha a munkáltató nem alkalmaz, ő sem fogja fizetni. Egy bezárt kör ez. Azok a magyarázatok nem állják meg a helyüket, melyek szerint a külföldi beruházások serkentése céljából van minderre szükség. Mi az ára egy ilyen befektetésnek? Számoljuk ki, mennyi haszna van az országnak egy egymilliárd eurós beruházásból, ha ahhoz százezer embernek kell munka nélkül maradnia! Megéri?
„HALLGATNAK, HOGY MI SE SZÓLJUNK”
Szerbiában számos szakszervezet képviseli a dolgozókat. Elégedettek lehetünk ezeknek a tevékenységével, van-e igazi szakszervezeti harc a munkások jogaiért?
– A szakszervezet szerepe Szerbiában teljesen eltorzult. Azokban az európai országokban, ahol több szakszervezet létezik, mindenütt megvan e létezésnek a történelmi, politikai, gazdasági háttere is. Olaszországban például három szakszervezet tevékenykedik. Az egyiknek a létrejötte a kommunista rendszerhez köthető, a másik ennek ellenlábasaként, katolikus szakszervezetként jelent meg, a harmadik valahol középen helyezkedett el, polgári kezdeményezés eredménye, sem túl katolikus, sem túl baloldali. Szerbiában 26 ezer szakszervezet van. De vajon létezik-e az országban 26 ezer opció, ideológia? Persze, hogy nem, a szakszervezetek alapítását azért serkentik, hogy zavarják azoknak a munkáját, amelyek valóban tenni akarnak valamit.
A most elindított akció mit üzen az államnak, mit követel, milyen lesz a folytatás?
– Mi ezzel az akcióval nem hagyunk fel. Nem szeptemberi vagy októberi akciónak neveztük el, hanem 2013-asnak, ami azt jelenti, hogy nem pár hétig fog tartani. Az eddig bejelentett hírek alapján azt kell mondanom: mindennap ügyeletest kell játszanunk, s emlékeztetnünk kell az eltompult, leszegényedett népet arra, hogy ismét egy ütést fognak rá mérni. S minden ütésre oda kell figyelnünk, mert nem tudni, melyik jelenti majd a végső csapást. Az embereket szeretnénk felébreszteni. Alaptalanok az efféle remények: miért pont engem bocsátanának el... Éppen téged fognak ugyanis elbocsátani, emeld fel a hangod ez ellen, biztosítsd be magad, a munkahelyed. Ez az üzenetünk. A szakszervezettől mindig elvárják, hogy véghezvigyen valamit. De nem tudom én védeni valakinek a jogait, ha az illető nem akarja védeni saját jogait. A munkásnak kell kiáltania, ahhoz, hogy a szakszervezet harcba lendüljön. Nem harcolhatunk, ha a dolgozó hallgat. Ez nem egy olyan mérkőzés, melyen a dolgozók a lelátóról nézik a szakszervezetek játékát, harcát a gólért. Európában a május elsejei megmozdulásokon is a tömegek mintegy harminc százalékát képezik csak a szakszervezetek, a többiek a polgárok. A szakszervezetek ott kisebbségben vannak, felszólították azonban a polgárokat, s azok eljöttek. Mi is ezt próbáljuk most megtenni, ezt kell tennünk.
Érték-e kritikák önöket az államvezetőség részéről amiatt, hogy éppen most, kormányátalakítás előtt lendülnek mozgásba?
– Számítottunk erre, de nem kaptunk efféle bírálatokat.
Ez viszont jelentheti a hatalom közömbösségét is.
– Egyezek a megállapítással, de hozzátenném: jelentheti azt is, hogy egyszerűen tisztában vannak vele, tudnánk mi válaszolni az efféle kritikákra. Kiszámították, jobb, ha nem kérdeznek, akkor ugyanis nem lesz alkalmunk válaszolni.
