Árulónak tartott nemkormányzati szervezetek és egyének listáit készítik, lincshangulatot keltő plakátokkal ragasztgatják le a nagyvárosok épületeinek falait, melyeken tudatják a közvéleménnyel: kinek a kezére kellene még bilincsnek kerülnie. A közvélemény egy része aggodalommal figyeli, hogy meglehetősen aktívvá váltak az elmúlt időszakban egyes szélsőséges szervezetek, különösen a Naši és az 1389 szerb nemzeti mozgalmak. A hatalom reakciója meglehetősen vegyesnek, de legalábbis határozatlannak tűnik. Arról, hogy a szélsőségek irányába halad-e jelenleg Szerbia, vagy van elég ereje ahhoz, hogy megfelelő választ adjon ezekre a jelenségekre, Jovan Komšić politikai elemzővel beszélgettünk.
Megállapítható-e az, hogy a szélsőjobboldali szervezetek az új kormány megalapítását követően kaptak láthatóan erőre?
– Szerintem nehéz lenne beazonosítani azt a törésvonalat, amelyiken innen a szélsőséges mozgalmak erősödéséről lehetne beszélni. Sajnos az előző kormány mandátuma alatt is jelen voltak ezek a szervezetek, nem jelenthetjük tehát ki azt, hogy az új kormány olyan politikát folytat, amelyikkel támogatja az extrém politikai vonal képviselőit. Ez téves megállapítás lenne. Az viszont már nagyon is igaz, hogy az 1389 és a Naši mozgalmakkal kapcsolatos alkotmánybírósági döntést követően, amely nem látta okát ugyanezek betiltásának, sok szélsőséges szervezet igazoltnak vélte addigi tevékenységét, s úgy értelmezte, felmentették őket az alkotmány és a törvények tiszteletének kötelessége alól. Azt gondolták, most jött el az ideje annak, amikor majd nem lesznek felelősségre vonva az alkotmányos garanciákkal, törvényekkel, emberi jogokkal, szabad véleménynyilvánításra, kutatásra való joggal ellentétben álló kezdeményezéseik miatt. Az új hatalomra, éppen ezért, ma meglehetősen nehéz feladat hárul: megfelelő álláspontra kell helyezkednie ezekkel a mozgalmakkal szemben, hiszen az alkotmánybíróság is kimondta a legutóbbi döntése alkalmával, hogy a politikai elit nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megrajzolja a megengedett és meg nem engedett közötti határvonalat. A jelenlegi hatalmi pártoknak tehát fontos civilizációs, alkotmányos, törvényes, demokratikus, legitim kötelessége az, hogy nyíltan elhatárolódjanak a szélsőséges politikától, hogy kritikát fejtsenek ki azzal szemben, s rámutassanak annak negatív következményeire is. Különösen azoknak a nemzeti előjelű demokratikus pártoknak a feladata ez, amelyek számára fontos a szerbiai nemzeti érdekek védelme és az alapvető emberi- és szabadságjogok tisztelete. Ezeknek minél nyíltabban el kell határolódniuk a jogokkal és szabad gondolkodással való szélsőséges visszaélésektől, melyeket e szervezetek az állítólagos nemzeti érdekekkel próbálnak meg indokolni.
Hogyan ítéli meg a hatalom, az állam eddigi reakcióit e jelenségekkel szemben? Nem kizárólag a kormányra gondolok, az államelnökre is, aki egyszerűen bolondoknak nevezte a feketelisták összeállítóit.
– Nikolić reakcióját egy következményekkel járó tettre adott enyhe válaszként is értelmezhetjük. Amennyiben erre a megnyilvánulásra az elnöki kabinetből érkező, emberi jogokat sértő tevékenység elleni figyelmeztetések egyikeként tekintünk, akkor elmondhatjuk, hogy az elnök hozzátehette volna: nem kizárólag marginális csoportok viselkedésével állunk szemben, hanem olyan cselekményekkel, amelyeket az alkotmánynak és a törvényeknek megfelelően szankcionálni is kell. Nem csupán az államelnökről van azonban szó, hanem az állami szervekről, az ügyészségről is. S mindenekelőtt, hangsúlyozom ki újra, a nemzeti előjellel rendelkező politikai pártokról, amelyeknek erélyesen el kell határolódniuk mindettől, ha igazolni akarják demokratikus, európai szellemiségű beállítottságukat. Konkrét esetben: ha valaki felgyújtja Újvidéken Vajdaság zászlaját, amely alkotmányos garanciát élvező szimbólumnak számít, s ha barbár, civilizálatlan tettről van szó, amelyet később könyvek égetése, a polgárok elidegeníthetetlen jogai ellen elkövetett támadás követhet, akkor a legkevesebb, amit megtehetnek – akár a 1942-ben lezajlott razziáról való megemlékezés közeledtével is – az, hogy elítélik a barbarizmus, intolerancia minden megnyilvánulási formáját. Összehangolt akcióra van szükség a moralitás, a polgári és egyéni felelősségvállalás terén. A folyamat végén kell elérkezni az intézményes reakcióhoz, vagyis a szabadság támadóinak betiltásához, ám maga a betiltás semmit sem jelent, ameddig a demokratikus kultúra és értékek mentén minden meghatározó erejű politikai tényező el nem határolódik ezektől a tényezőktől – helyi, tartományi és köztársasági szinten is.
Eléggé érettnek számít-e társadalmunk ahhoz, hogy ellen tudjon állni ezeknek a szélsőségeknek, vagy nem zárható ki, hogy azok nagyobb támogatást is megszerezzenek maguknak a választópolgárok körében?
– Nem számítok pesszimistának ebben a tekintetben. Nem mondanám, hogy Szerbiának nincsen kapacitása arra, hogy ellenálljon. Itt az állam fennmaradásának előfeltételéről van tulajdonképpen szó. Nem létezik modern- vagy nemzetállam, európai és demokratikus állam a demokratikus kultúra megfelelő szintjének elérése nélkül, s olyan szándék és képesség nélkül, amely reagál az emberi jogok sárba tiprásainak extrém eseteire. A szélsőségesség mindig is a gyűlölet terméke marad a nehéz gazdasági és szociális viszonyok között, a válságos időkben, szegénységben, reménytelenségben, nemzeti alapú, régióbeli konfliktusok árnyékában. Nem tekinthetünk arra meglepetésként. Vegyük csak szemügyre a fejlettebb európai államokat, a régió országait. Magyarországon, egy uniós tagállamban is találkozhatunk a kisebbségi roma nemzetiség alapvető jogainak megsértésére irányuló követelésekkel, a zsidóságot sértő kezdeményezésekkel a szélsőjobb részéről. A szociális válság elégedetlenséget szül, amelyet a szélsőségesek saját hasznukra próbálnak fordítani mindenütt. Az állam, a politikai szervezetek, a liberális és demokrata beállítottságú polgárok, a nemkormányzati szervezetek aktív tevékenységükkel kell, hogy megmutassák, ellent tudnak állni a gyűlölet efféle megtestesülési kísérleteinek, az erőszak alkalmazására való felszólításoknak. Szerbiában ez egy fajta vizsga is, az állam vizsgájának nevezhető, hogy valóban államként tud-e fellépni akkor, amikor arra szükség van. Ha nem járna sikerrel, az nem csak a kisebbségek számára, hanem a többségi nemzet számára is hatalmas figyelmeztetésként hatna. Jómagam azonban meg vagyok győződve arról, hogy a civilizációnak és barbarizmusnak erre a határára nem értünk még el.
