Tíz évvel ezelőtt ezen a napon gyilkolták meg Zoran Đinđićet, Szerbia kormányfőjét. Megosztó személyisége egy évtizeddel a halála után is sokak számára rejtély. Az eltelt időszakban a szerb társadalom képtelen volt kellőképpen feldolgozni Đinđić politikai hagyatékát, amiről leginkább a meggyilkolt kormányfő iránti viszonyulás árulkodik. Egyesek szemében Szerbia modernizációjának az előfutára volt, mások még ma is hazaárulónak tartják, aki „megérdemelte sorsát”, egyesek hajlamosak életútjának elmitizálására és (vissza)élni érdemeivel, mások szabadulnának a rájuk nézve súlyos politikai örökségétől – és vannak, akik már nem is igen emlékeznek arra, ki volt Đinđić és mit képviselt. Ami talán mindannyiukban közös (lehet), az a mindörökre válasz nélkül maradt kérdés: vajon milyen lenne ma Szerbia, ha Đinđić élne. Összefoglalómban a szerb társadalom különböző szférájában tevékenykedő közéleti szereplőkkel arról beszélgettem, hogyan tekintenek ma Zoran Đinđić társadalmi szerepvállalására, mit jelképez számukra a meggyilkolt kormányfő, és milyennek ítélik meg a Đinđić utáni Szerbiát.
ZŰRZAVAR ÉS REMÉNYTELENSÉG
Nataša Mićić jelenleg a Liberális Demokrata Párt köztársasági képviselője. Tíz évvel ezelőtt a Szerbiai Képviselőház elnökeként megbízott státusban ő látta el a szerbiai államfő tisztségét. Alig néhány órával a Zoran Đinđić ellen elkövetett merénylet után rendkívüli állapotot hirdetett ki az ország területén, így jogi hátteret biztosított a Penge fedőnevű rendőrségi akciónak. Felvetésemre, hogyan tekint ma, tíz évvel később, erre a lépésére, azt mondta, hogy „adott pillanatban ez volt az egyetlen lehetséges választási lehetőség, hiszen a kormányfő meggyilkolása nem volt más, mint államcsíny-kísérlet”.
– Úgy vélem, hogy helyes döntést hoztam, annak ellenére, hogy akkoriban egyes politikusok és elemzők az egységkormány létrehozásának javaslatával rukkoltak elő. Meggyőződésem, hogy a rendkívüli állapot bevezetése sokkal jobb megoldás volt, és eredményessége igazolta létjogosultságát.
A posztđinđići Szerbiát, és életünk utóbbi tíz esztendejét két szóval jellemezte: zűrzavar és reménytelenség.
– Đinđić kormányfővé válásával kezdődtek el a reformok. Đinđić nagyon ügyesen és szorgalmasan a jó és a rossz különválasztására törekedett. Gyakran szoktam mondogatni, hogy ártalmasabb a hamis jó, mint az egyértelműen rossz. Az egyértelműen rosszal a kilencvenes években szembesültünk, és az egyesítette az embereket, ellenállásra késztette őket, az elmúlt tíz évben viszont a hamis jó korszakát éljük, ami zűrzavart és reménytelenséget kelt. Az utóbbi tíz esztendőre hamis jóként tekintek: a lényeget elmismásolták, a reformokat felhígították, az európai utat pedig oly mértékben lealacsonyították, hogy ma már az európai integrációt Szerbia polgárainak mindössze csak 41 százaléka támogatja, ami a legalacsonyabb támogatási arány az elmúlt tíz esztendőben.
NYUGTALANÍTÓ PRAGMATIZMUS
Aleksandar Milosavljević, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház igazgatója kérdéseimre elektronikus levélben válaszolt.
„Távozásával Đinđić képletes, szuggesztív metaforákat, az egész társadalmat felölelő személyes energiát, karizmát, és végül, saját halálának titokzatosságát hagyományozta ránk.
Az utóbbi, a gyilkosság, feltáratlan marad, habár annyira jól megszervezték, hogy az elkövető nyilvánvaló. Bizonyos, hogy az adott bűntényhez kapcsolódó rejtély látszatára is ráborul majd a mítosz fátyla, a tapasztalat pedig azt mondatja, hogy mi szeretjük beleélni magunkat a mítoszokba, és patológiailag összekeverjük a tényeket és a képzeletet.
Đinđić nem volt hajlamos a dolgok elmitizálására. Nem teremtett magából mítoszt, és nem tartotta magát ideálnak. A megváltoztatandó valósághoz szenvedélyesen aktív viszonyulási modellként kínálta magát.”
Ennek ellenére úgy tűnik, hogy Zoran Đinđić ma egyre inkább mítosz, mintsem egy példamutató politikus, akinek tetteit és eszméit követni kellene. És ennek köze lehet ahhoz, hogy Szerbia ma még mindig nem olyan, amilyennek elképzeltük, és amilyennek sokan szeretnénk, hogy legyen: demokratikus, modern, európai. Arról, hogy miképpen viszonyul a társadalom Đinđić politikai örökségéhez, Milosavljević a következőket írta:
„Igaz-e, hogy tíz évvel a meggyilkolása után visszatértünk oda, ahol addig voltunk, amíg nem nyugtalanított bennünket energiájával és pragmatizmusával?
Attól függ ki, hogyan.
Egyesekre nem hatott hatalmas energiája. Egyesek elfelejtették, mert különben sem emlékeznek semmire. Egyesek boldogok, hogy már nincs, mert máskülönben állandóan emlékeztetné őket az elvégezendő feladatokra. Egyeseknek azonban Đinđić örök figyelmeztetés maradt. Számukra világos, hogy Szerbiában Đinđić után semmi sem lesz már olyan, amilyen volt.”
MINTHA SOHASEM LETT VOLNA
Svetlana Lukić, a Peščanik (Homokóra) szerzője-szerkesztője másodmagával immár tizenhárom esztendeje készíti a kultikus rádióműsort, teret adva a legmarkánsabb véleményeknek a térségben. Beszélgetésünk elején arról kérdeztem, hogyan értékeli ma Đinđić társadalmi és politikai szerepvállalását.
– Véleményem szerint korai erről beszélni, mindaddig, amíg nem tisztázódik, ki rendelte és ki szervezte meg a kormányfő elleni merényletet. Ezzel párhuzamosan jó lett volna, ha azok, akik politikai elmélettel és filozófiával foglalkoznak, az elmúlt években különféle szimpóziumokat és szemináriumokat szerveztek volna, amelyeken Zoran Đinđić politikai és filozófiai műveit vitatták volna meg. Tudtommal Latinka Perovićon és Vesna Pešićen kívül senki sem foglalkozik ezzel. A legelső asszociáció Đinđićre továbbra is a március 12-ei merénylet.
Megjegyzésemre, hogy ezek szerint a szerb társadalom még nem tud mit kezdeni Đinđić hagyatékával, Svetlana Lukić azt válaszolta, hogy azt még igazából fel sem tárták. Mint mondta: „megjelentek valami nevetséges könyvecskék, amelyekkel valaki úgy keresett pénzt, hogy szellemes, gyakran metaforikus idézeteket gyűjtött össze, de az említetteken kívül aligha foglalkozik valaki komolyabban Đinđić munkásságával”.
Kérdésemre, hogy milyennek látja az országot tíz évvel később, Lukić azt mondta, hogy „a mai Szerbia ékes példája annak, hogy Zoran Đinđić excesszus volt a szerb történelemben – egy idegen”.
– A kezdetektől úgy élték meg, mint a mi emberünket, aki valahol külföldön szerzett valami tudást, de nem ide tartozik. Az emberek nem értették, mit kért mindannyiunktól Zoran Đinđić: változzunk meg, egy jobb életért, jobb Szerbiáért. Legyünk különbek annál, amik vagyunk. Rövid időre ugyan sikerült megrengetnie régi beidegződéseinket, de halála után minden gyorsan visszatért a régi, biztos állapotba, ami tulajdonképpen a romlás állapota. Mintha sohasem lett volna.
TUDATOS ÖNFELÁLDOZÁS
Branislav Grubački Guta, az Új Optimizmus mozgalom alapítója szerint „Szerbia első demokratikus kormányfőjének meggyilkolása után nehéz világosan megfogalmazni a társadalom mélyrepülését”, azt, hogy „mekkora mértékben torpant meg minden téren a társadalom akkoriban szárnyaló optimizmusa, egy erőszakos cselekedet hogyan változtatta meg a társadalom jellemét”.
– Hogyan lehetséges, hogy éppen azok, akiket Đinđić életében hatalomra segített, majd holtan évekig ott tartott, semekkora empátiával sem viseltetnek önfeláldozása iránt? – vetette fel Guta.
– Alkalmam volt ezt a kiváló embert közelről megtekinteni a parlamentben. És tudom, hogy minden kicsit is öntudatos személy felismerte a kiválóságát, ami leginkább áldozathozatalának tudatosságában nyilvánult meg. Minden pillanatban tudta, hogy cselekvése milyen következményekkel járhat. Ezért tűnt a hülyék szemében prepotensnek. Ezt az embert nemcsak azért ölték meg, amit tett, hanem azért is, mert az ellenségei, egy normális Szerbia ellenségei, tisztában voltak azzal, mi mindent szándékozott még megtenni. És nem igaz, hogy lenézte ellenfeleit. Tudta, ki áll a másik oldalon. És ez még magasztosabbá teszi önfeláldozását.
Zoran Đinđić nevéhez fűződik a modern politikai kultúra megteremtésének folyamata az országban. Vajon hová jutott a társadalom ezen a téren egy évtized alatt? Guta meglátása szerint „egyre világosabb, hogy egész Szerbiát egy óriási bűn terheli – azokat is, akik támogatták és nem tudták őt megőrizni, és azokat is, akik megölték a náluk különbet”.
– A Đinđić és hóhérai közti hasonlóságokról szóló handabandázás, akárcsak a folyamatban levő cinikus inverzió, teljesen perverz, és csak az emlékezés kultúrájával egyáltalán nem rendelkező nyomorúságos társadalomban lehetséges. Ez talán az utolsó támadás Zoran Đinđić ellen. Ugyanakkor esély arra, hogy a társadalom tisztességes része felkapja a fejét, szerveződjön, és elinduljon egy új kezdet felé…
