Az ember már csak olyan szerzet, egyesek szerint szerkezet, aki bizonyos fizikális és lelki megpróbáltatások hatására érkezik el a holtpontra, s onnan aztán, már aki megéri a matuzsálemi kort, egyenes út vezeti a második gyerekkorba. Ilyen filozofikus gondolatokkal traktált istenben boldogult, rádiós kebelbarátom, miközben a múlt század hatvanas éveinek farkán bogárhátúja kényelmes anyósülésén ücsörögtem, volt időm átgondolni Földvárig annak nagyszerűségét, hogy ma mi mikulási küldetésben gurulunk Bencz Mihály lakhendije felé, mert igencsak lassan van, ás annak a reményének adott hangot, hogy Umek Miklós van annyira pecás alkat, hogy akár a föld alól is előteremti utolsó kívánságainak egyikét. Márpedig ő, a Tisza–Földvár Bencz Mihály, addig nem rúg a csillagokba, amíg Mikulásra, Umek jóvoltából nem szürcsölhet kedvére bajai csukapörköltet, megöntve annak fölé gyöngyszigeti vörössel az ég alját.
– Honnan kerítjük elő az anyagot? – kérdeztem, mivel a kocsiban nem hogy horgászbotot, de egyéb halfogáshoz használatos kelléknek a nyomát sem tudtam felfedezni.
– Majd a révészek, akiket a nyáron megismertem a gyöngyszigeti kompon, olyannyira, hogy szinte testvéri érzületek fűznek azóta is hozzájuk – mondta szárazon Miki barátom, a világot járt riporter, minek folytán hinnem kellett a szavának, hogy rádiónk még nem régi lektorának olyan sikerélményt kerekíthetünk Mikulásra, ahogy azt meghagyá neki. – Te dunai vagy, neked semmiség lesz a különös, időszaki étket elibe varázsolnod! Én a hozzávalóról gondoskodom.
A Nagyfény közeli Kocsanda hattyas vízarcképe
A bácsföldvári gyöngyszigeti morotva mogorva képe, olyan ködfoszlányos kipárolgásban, maga volt az örökkévalóságig vezető út kezdete. Mikit vállveregetéssel fogadták a vízen nehéz emberek, engem is gyorsan megemésztettek, bezdáni mivoltomra utalandó, hogy akkor vízközelben nem lehetek a mitugrászok egyedeiből, s ingáztunkban a komppal, lassan kiderült egy-egy elejtett félmondatukból, hogy hiába lett légyen ma a télelői nap beborult és minden stimmel a csukához, a fiúk olyannyira nyugton vannak, hogy csigavérűségük szinte egeket káromló disznóság. A sörük jéghideg volt, szófukarságuk még annál is mínuszban a hőmérő beosztásán.
– Ők a naggyára utaznak – mondta Miklós, aztán a figyelmembe ajánlott két, halászzsinórral föltorkosított sörösüveget, melyek ott hevertek a komp párkányának lábánál, s amelyekről a szerelék volt hivatva vagy jó húsz méterrel odébb, a hideg és nagyon átlátszónak látszó semmibe vezetni. A gyöngyszigeti oldalról történő megtérés után aztán az egyik halvérű, újdonsült barátom kézbe vette a sörösüveget, föltekerte rá a kintlévőséget, minek után bizony volt mit látnom: a végszerelék egy karcsú nyakú, nagyobbacska fityókos üvegből állott, amihez a zsinór farkascsattal volt erősítve, s annak folytatásában pedig vagy másfél tenyérnyi döglött halat mutatott fel a fifika.
Csendélet a zentai hídláb homokosáról szemlélve a napkeltét
– Mi eben az egész cirkuszban az ördöngösség? – mozdult meg bennem a kíváncsiság krampusza, vagy inkább az újságírásféle betegség bemutatkozása.
– A nagyok olyan lusták, mint az emésztésük ilyenkor általában – jött emberem felől a tudósítás, aztán inkább szótöredékek és -foszlányok világosítottak föl, hogy a vén krokodilpofájúak már csak az ilyenre rúgnak ki, ami hulladéknak látszik; ez a betolakodó-fajta meg igazán szeméthal, a sárkárász siralmára uralkodott el a vizeken, és az ilyennek a pofáján keresztül dugja át a szilványa nyílása ablakán az ujjnyi egyágút, amit aztán a hátgerinc tájékán a hal bőre alá szúr, hogy megtartsa a csalit. Hogy ne merüljön aljiszapba, száraz bodzaág kisujjnyi darabkáját szúrja a másik kopoltyúnyíláson át, mélyen a döglött halba, hogy kissé lebegjen is netán.
– És a rablás? Annak megmutatkozása?
– Az már a sörösüvegre tartozik – mondta emberünk, s miközben mindezt egy újabb ezüstkárásszal megcselekedte, a komp mellett beszortyogtatta a fityókot vízzel, aztán ballal marokra fogta a sörösüveg talpazatát, s előre tartva, jobbjában a végszereléket megforgatta, és elparittyáztatta vagy negyven méterre. Az üveget pihenj állásba a korlát alá tette, s következhetett a túlra igyekvők fogadása.
Egy szabadkai szaki csuka becserkészésen, Adorján-csatorna hajnalán
Lesőharcsák nem annyira kíváncsiak, mint mi ketten voltunk, ahogy arra vártunk, hogy guruljon már valamely sörösüveg. Miklós közben a lopott holmit is előadta volna, meg hogy nem kívánjuk ingyen, fizetünk érte, mint a köles, csakhogy anyaghoz jussunk a Mikulás-napi csukapörkölt reményében, s miközben amazok megértően bólogattak, itt-ott mosolyfintorral kísérve kínlódásunk, eszükbe se jutott említeni, hogy mindenre van orvosság, még a csukák étvágytalanságára is.
Látván kilátástalan, de annál izgatottabb helyzetünk bekövetkeztét, egyikük a mit tudom én hányadik kompingázás után odaintett bennünket takarosnak is mondható kunyhójukhoz és egy vízzel telt üstből kimarkolt valami karunknyi, csukára emlékeztető tetemet, hogy ezzel jöhetne a mehet? Mert hogy ma ők is szárított halból dobják össze a gyomorba valót, s jókor beáztatott belőlük egy triumvirátust.
Miklós barátom diadalittasan vette át a semmibe nem kerülő zsákmányt, amely már olyannyira hajlani látszott, mint egy jobbfajta bikacsök, s azzal vigyori pofával köszönte barátaink jóságának mérhetetlen bizonyítékát. Csupán a bogárhátúban próbált érdeklődni, hogy hogy ityeg a fityeg a szárított csuka irányából, mire akkorákat hallgattam, mint a csuka, közben azon járt az eszem, hogy hej, kebelbarátom, lehet, hogy megkönnyezed te még ennek a végét.
Olyan szieszta időben érkeztünk Bencz Mihály házához, s lábujjhegyen vettük a hírt, hogy nagy várakozásában kissé elszunnyadt, majd leánya vezetésével próbáltunk konyhatündérekké varázsolódni, hogy megtegyük a tőlünk megtehetőt. Egy konyhaölővel, hosszas birkózás után, sikerült az állatot fazékba valóvá erőlködnöm, aztán azt a krokodilpofafélét meg a tenyérnyi legyezőalkat-farokrészt vettem gondozásba olymód, hogy kevés sós vízben felfőzzem. Miklós kókadtan ücsörgött egy konyhai sámlin, de bizonyos idő múltán kényesen fintorogni kezdett, ki is libbent az udvari részre, de a ház asszonyát ott sem találta, inkább a barátjába botlott, akit fölvert álmából a tűzhelyről párolgó gőz átható szaga.
Istentenyér (Cvetićevo) kavillói horgásza, csukarablást ücsörögve
– Mi a magasságok vándorának szaga ez a lélegzetállító terjengős? – tudakolódzott vendéglátói köszöntés helyett Bencz Miska, mire Umek Miki kiszólt, hogy bezdáni, raportra! és az igyekezetem nem is lett volna baj, elmagyaráztam hőn szeretett egykori lektorunknak, hogy fő, ami a fazékban fő, azaz az ő kérelmének beteljesülése.
– Ennek olyan a szaga, hogy ördögűzőnek is elmenne, gyerekek! – méltatlankodott Mihály, mire elmagyaráztam, hogy ez a csuka a javából való lenne, a legjava csuka, azaz kancsuka, ami emberben is a legbüdösebb, de a fogyasztása annál élvezetesebb.
– Olyan lesz, mint a bajai Sugovica-csárdában? – érdeklődött.
– Még olyanabb, Miskám! Ez versenypörköltnek is elmenne! – folytam vissza a konyhába, ahol zsírban apróra vágott hagymát, fokhagymát fonnyasztottam, paprikáztam, felöntöttem a halfej és a farok levével, s ügyelve a fokhagyma szétmállásának pillanatára, sóztam, borsoztam, és beadagoltam a csukatörzs többi részét, majd fél óra múltán betálaltam Miska asztalára. Barátunk óvatosan, mint a halra éhes macska a mancsával, alig kanállal vitt az étekből a szájába, aztán mind sűrűbben fordult a mozdulattal, végül arra vetemedett, hogy kérne ő még belőle, ha meg nem sért. Hogy mi lett ennek utána a nóta vége? Mert az lett, ilymód, Bencz Mihály költő átalkalmazásában az ősrégi gombosi, Gyöngyösbokréta szöveg, eredeti dallamra:
Által mennék a morotván,
Gyöngy-szigetre mennék át.
Vagy át visznek a komposok,
vagy vadkacsák jó szárnyán.
Mert én Tisza-Feldvár gyerek vagyok,
két szememben biz' a Göncöl ragyog,
túlnan vár rám gyöngyvirágom,
házasodni akarok!
