Nem először panaszolom föl, hogy két dolog különösen fölnyomja a cukromat, régiesebben szólva: zseníroz. A fülemet sérti az oké, az okézás, a szememet szúrja egy világszerte elterjedt tökfödő viselet.
Felbukkan a képernyőn, az ekránon egy Ural táji bennszülött, az arcán, a szeme állásán látszik, lesír róla, hogy nem havasalföldi, de a tökfödője istenuccse szakasztottan olyan, úgy néz ki, akárcsak egy tűzföldi bennszülötté.
Tekints bárhova, bármerre ezen a minden szűkebbnek, szorosabbnak tűnő földtekén, ha földrészenként, országonként s régiókén a férfiakon a pantalló és mellényviselet lehet más és más, különböző ám a sapka, a tökfödő, amiről itt szó esik, mindenütt ugyanaz! Éspedig ez a tökfödő se nem rumba, se nem francia sapka, se nem csárdás kiskalap, még csak nem is cilinder vagy sajkacsa, hanem... no, micsoda?
Talán már szót se érdemes rá fecsérelni, mert még az a ritka olvasó is megfejtette, aki sohase néz tévét vagy nem forgat a kezében világlapokat.
Igen, a bézbolról van szó!
Hihetetlen, pedig igaz, hogy Kamcsatkától a Kanári-szigetekig és a Himalájától a nagy magyar Alföldig minden valamit és magára adó modern férfi bézbólsapkát hord, mert nagyon praktikus, nem fújja le a szél oly könnyen a fejről, mint mondjuk a szalmakalapot. Ezen jó tulajdonságán túlmenően pedig van egy üzenete, amit ugyan a viselői nem fejtettek meg, de nem is törik ezen a fejüket.
Jómagam talán rossz nyomokon tapogatok, de a bézbolsapka ilyen szédületes, tömeges elterjedését a világ globalizálódására való törekvésének jeleként látom, amelynek olyan beláthatatlan, káros következményei is lehetnek, hogy példának okáért a kucsma, mint olyan, még ott is kimegy a divatból, ahol ezeréves hagyományra tekint vissza.
És mégis akadnak emberek, csoportok, népek, akik erre is rábólintanak, magyarán, ráokézunk. Immár oda jutottunk, hogy égen és földön minden férfifőt bézbolsapka borít.
És maholnap már kórusban zengi az egész világ, hogy oké. Mindenre. Mert már minden oké. Az is, hogy a világ minden élő nyelvéből kiszorítottak egy megfontolandó fogalmat, az igent, aminek karaktere, tartása volt, nem úgy, mint az okénak, amiről a gunarasi Rozi néni bizonyára nem is tudja, mi a mögöttes tartalma, de fújja a többi Rozi nénivel és Antal bácsival, sőt a gyóntató atyával együtt, mert már ő is úgy szabja ki a penitenciát, hogy oké, elimádkozik három Miatyánkot és három Üdvözlégyet, kedves Rozi néni, és akkor minden oké.
Ezért bántja annyira a fülemet.
S szúrja amaz a szememet.
Ám ha az unokáim a nagymama süteménye helyett jobban szeretik a nagyi sütijét, akkor egy megrögzött tevehajcsár hiába és reménytelenül ágál az olyannyira közkedvelt, népszerűvé magasztosodott, az egész világon elterjesztett tökfödő viselet, valamint a szinte imádott okézás – mindig a hányás jut róla eszembe – ellen.
