Eltérő véleményeim vannak a reklámról. Van, amelyiket csillogó szemmel figyelek, másikat szúróssal. Tegnap bebizonyosodott, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Tévénézés közben egyszer csak azt kérdezte lelkendezve másodikos kis unokám:
– Nagytata, tudod melyik a legkedvesebb reklámom? Annyira meglepődtem, hogy hirtelen meg se tudtam szólalni. De a kislány folytatta, elmesélte, melyik a kedvenc reklámja. Hát ez nem igaz! Ilyen nincs! Egy alig nyolcéves kislánynak már nemcsak kedvenc Barbie babája van, hanem kedvenc reklámja is? Hol élünk? Forgott velem a világ.
Persze tudom, hogy szükség van reklámra, a kiszácsi kofák leghatásosabb reklámja maga a kiváló minőségi sertéstarja, a nagyobb cégek és üzletláncok azonban nem elégszenek meg ennyivel, szolgáltatásaik, portékáik hírnevét modernebb eszközök igénybevételével terjesztik, mint a kupuszinai egyéni hagymatermelők vagy a nemesmiliticsi kulenosok.
A nagyok milliókat költenek reklámra, persze ezek a kiadások nem a saját zsebüket terhelik, mindenki tudja, hogy mindent, így a reklámköltségeket is a vásárló, a fogyasztó fizeti, hiszen ez bele van kalkulálva a gépkocsi, a borotvakrém stb. árába. Olykor ugyan egyik-másik hódsági kisiparos vagy bugaci gombatenyésztő is fölad a helyi lapban egy néhány szavas hirdetést, de annak nemhogy országos, regionális visszhangja, jövedéke nincs, legtöbbször helyi sem.
A reklám, mint olyan, külön gazdasági ágazattá nőtte ki magát, szerte a világon óriási reklámgyárak működnek. Ezen üzemek egyéb üzemek és üzletek reklámozásából élnek, feltehetően elfogadható módon. A reklám mindennapjaink valóságává vált. Átszövi életünket, idegrendszerünket. Mindenütt jelen van: az utcákon, tereken, otthonokban, a hálószobától kezdve a nappaliig, a mennyezettől a padlóig. Alig van már tévécsatorna, amelyiknek súlyos mondanivalóját ne élénkítené reklámhullám. Régóta megdőlt annak a mondásnak a valóságtartalma, miszerint a jó bornak nem kell cégér. Kell bizony! A cégér, címke nélküli boros flaskókat már csak a kocsisok isszák. És nem csupán a legjobb tokajinak vagy francia boroknak, valamint a japán maroktelefonoknak kell hangos és hatásos cégér, reklám, hanem kiváló szellemi termékeknek is. Oda jutottunk, hogy bizonyos szellemi termékek termelői már az önreklámozástól sem riadnak vissza. Sőt!
És ha már nyolcéves kisunokán beavatott a nagy titkába, és elárulta, melyik a legkedvesebb reklámja, hadd fedjem fel a nagy nyilvánosság előtt jómagam is egyik ilyen titkomat. Ez is bizony a reklám elterjedésének köszönheti létét. Egy bizonyos Bizon nevű angol motorolajhoz fűződik.
Minden nap, napjában több ízben is nagy dirrel-durral jelenti be kedvenc rádióm – egy reklám legyen hangos, agresszíven fülbemászó, szemnek-szájnak ingere stb. –, hogy bizony a Bizon motorolaj... Semmi többet. Ezt az egyetlenegyet. És eme egyetlenegy után mégis azt hiteti el a Rádió, hogy reklámokat hallottunk. Nem reklámot, hanem reklámokat.
Számomra ezért annyira kedves. Már-már humoros.
Azzal kezdtem, hogy erről, a reklámról, eltérő véleményeim vannak. Azon azért talán mégis érdemes lenne reklámcsöndben elgondolkozni, hogy már az unokáink, dédunokáink is reklámfüggőkké váltak. Ma-holnap már a csecsemők is anyatej helyett reklámot szívnak magukba.
