Krisztusban Kedves Testvéreim!
Ma az irgalmasság vasárnapján olyan szentírási részeket olvastunk, amelyek a hit és az irgalmasság kapcsolatára hívják fel a figyelmünket. A hit és az irgalmasság szorosan összefügg, legfőképpen most a húsvéti időben kell ezt felfedeznünk. A hitbeli cselekedetek irányítják lépteinket az irgalmasság felé. Ahhoz, hogy az irgalmasság cselekedeteit tudjuk gyakorolni, szükségünk van egy hitbéli meggyőződésre, a feltámadottal való találkozásra, amely mint egy mozgató rugó lendíti előre életünket, hogy tudjunk segíteni másoknak, a körülöttünk élőknek.
A mai első olvasmány (ApCsel 2,42-47) pont erről számol be. A jeruzsálemi hívek egy közösségben egy szívvel, egy lélekkel együtt voltak. Együtt imádkoztak, összetartottak és közös volt mindenük. Továbbá eladták birtokaikat, az árát szétosztották a szegények között, azoknak, akik szükséget szenvedtek. A Krisztusba vetett hitükből élő cselekedetek fakadtak, mégpedig az irgalmasság cselekedetei: az éhezőknek ételt adni, a szomjazóknak italt adni, a szegényeket ruházni, az utasoknak szállást adni, a betegeket és a börtönben lévőket látogatni, a halottakat eltemetni. A közösség élő hite másokat is megmozgat, megérint. Nem fordultam volna Isten felé, ha nem láttam volna élő hitet azon a lelkigyakorlaton, amelyen megtértem. Az ott lévő közösség egy szívvel egy lélekkel dicsérte az Istent és egymás iránt, valamint felém is szeretettel voltak. Jézus azt mondja: „Arról tudják meg majd rólatok, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Ezt én is megtapasztaltam és Isten felé tudtam fordulni, mert láttam az élő hitüket, mint tanúságtételt. Láttam az örömüket és boldogságukat, ahogyan Istent dicsérték, és én is ezt akartam a saját életemben. „Dicsőítették Istent, és az egész nép szerette őket. Az Úr pedig naponként vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták, hogy megmentsék őket.” – ezt olvashatjuk az apostolok cselekedetében. Tehát az élő, cselekvő hit vonzó a kívülállók számára. Ezért fontos, hogy megéljük hitünket, és nem csak önmagunkban, hanem közösségben. Senki sem lehet önmagának és önmagában hívő, mert mindnyájan, akik Krisztusban keresztelkedtünk meg, Krisztushoz tartozunk és ezáltal egymáshoz is. A közösségnek megtartó ereje van. Segít bennünket megmaradni az Istenhez vezető úton. Legjobban egy ágnak a példája szemlélteti ezt számunkra, a közösség megtartó erejét. Képzeljünk el egy vékony ágacskát önmagában, milyen könnyen összetörhető, még egy gyermek is kettétöri. De most képzeljünk el sok-sok ilyen ágat, amelyet kévébe kötnek, egy rőzseköteget, ezt még az erős emberek sem tudják széttörni kézzel. Lehet, hogy egy-két gally megsérül a kötegben, amikor szét akarják törni, de a többség épségben marad. Ilyen a közösség megtartó ereje is. És, hogy miért van erre szükség?
Mert a hitünk egymagában törékeny, mert kísértések és megpróbáltatások érnek bennünket. Szent Pál a mai szentleckében a következőket mondja erről: „Örüljetek tehát, akkor is ha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy kipróbált hitetek, mely értékesebb a tűzpróbát kiállott veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre.” Mindenki hite tehát próba alá van vetve, hogy erősödjön és ehhez szükség van a közösségre. Bár a személyes istentapasztalat nélkül a személyes hitünk nem tud megszületni. Erről beszél a mai evangélium. Tamás apostol hitetlenségéről. A többi apostol hiába mondta Tamásnak, hogy láttuk az Urat. Tamás csak annyit mondott: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Igen személyes meggyőződésre vágyott, személyes megerősítésre. A többi apostol már megkapta Jézustól ezt a tapasztalatot, hiszen az evangélium erről beszámol: „Jézus Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát.” Ők már hittek az Úr megjelenésének valóságából fakadóan. Látták a feltámadott sebeit. Nekik megtörtént a húsvéti öröm, és Tamás is ezt az örömöt szerette volna megtapasztalni. Úgy érezhette magát a többi apostol között, mintha neki hiányozna valami, az a boldogság, ami a többiekben megvolt. És Tamás is megkapja Jézustól ezt a boldogságot, mert nyolc napra rá ugyanúgy megjelenik, mint amikor ő nem volt jelen a közösségben. Minden ugyanúgy történik, mint nyolc nappal korábban, Jézus hirtelen megjelenése, a zárt ajtók, a köszöntés és azt követő szavak, a szegek nyoma és az oldalseb megtapintása, mind ugyanazt az eseménysort követik. Egyedül a zsidóktól való félelem és a húsvéti öröm születése hiányzik azért, mert már a többi apostol a feltámadás fényében él. És ebből az a következtetés vonható le, hogy Jézus ezért az egy apostolért is újra megjelent, hogy neki is személyesen megmutassa sebeit. Személyesen érinti Tamást a feltámadás ténye, valósága.
Ez a lényeg kedves testvéreim. Minket is személyesen érint a feltámadás, és nem azért, mert a többiek mondták: „Láttuk az Urat” hogy higgyünk, hanem azért mert maga Jézus az, aki kijelenti a szívünkbe, hogy Ő él. Mi még nem látjuk Őt a dicsőséges testi valóságában, ahogyan Tamás láthatta a legnagyobb hitvallást téve: „Én Uram, én Istenem!”, hanem a hit ajándékával kell betöltekeznünk onnan felülről, mert a hit több a látásnál, és így csak azok képesek közösségben maradni a feltámadt Jézussal, akik a hit látásában, lelki látásban vannak.
Ámen.
Szerző: Ft. Bartus Ervin, a szabadkai Székesegyház káplánja
