Hamarosan véget ér Barack Obama nyolcéves elnöksége. Az Egyesült Államok első afroamerikai vezetője talán már megvonta magában eddigi munkásságának a mérlegét.
Léphaft Pál karikatúrája
Belpolitikai teljesítményét akár viszonylag jónak is minősítheti, bár ellenfelei szerint sok mindent másként kellett volna csinálnia.
Bírálói sem tagadhatják azonban, hogy mandátuma alatt a gazdaság elég gyorsan kilábalt a 2008-as pénzügyi válságból, s azóta is jól teljesít. Az már más kérdés, hogy a mélyreható gazdasági reformok elmaradtak, sőt az Obama-kormányzat elmulasztotta megzabolázni a krízist előidéző pénzügyi szektort.
A nemzetközi politikában azonban szerényebb eredményeket ért el, mint hazai pályán. Talán azért, mert nem mindig járt tágra és tárgyra nyitott szemmel.
Az Obama által képviselt külpolitika legfontosabb célja a több mint kétezer milliárd dollárt felemésztő iraki és afganisztáni háború befejezése volt, illetve az amerikai csaptok kivonása a két országból. Terve azonban csak részben valósult meg. A hadiipari lobbi és egyéb érdekek, valamint az ingatag biztonsági helyzet miatt a katonák egy kisebb csoportja továbbra is Irakban és Afganisztánban állomásozik. (A többséget már rég hazarendelte.)
Az USA légi ereje – a szövetségesekkel együtt – közben rendszeresen támadja az Iszlám Állam (IÁ) iraki célpontjait. Politikai ellenfelei fel is rótták neki, hogy az IÁ-t nem vette idejében komolyan, ami világszerte felbátorította az iszlamista terroristákat.
Tudatosan vállalt nemzetközi visszafogottsága összhangban áll azzal a stratégiájával, amelynek célja az újabb háborúk elkerülése és a védelmi kiadások csökkentése. Ez a hozzáállása hozott neki ugyan sikert is külföldön, de nem igazán sokat, és csak kevés figyelemre méltót. Közben az USA relatív súlya és befolyása tovább csökkent a világgazdaságban és a világpolitikában.
Az viszont mindenképpen a javára írható, hogy a hazáját menetrendszerűen atomcsapással fenyegető Észak-Koreával kerülte az összezördülést. Peking együttműködési hajlandósága híján pedig képtelen volt megzabolázni a phenjani rezsimet.
Kínával sem akart veszélyesen konfrontálódni, holott mandátuma alatt egyértelművé vált, hogy a gazdaságilag és katonailag egyre erősebb Kína területi terjeszkedési törekvései a legnagyobb globális kihívást jelentik az USA számára. Megpróbálkozott ugyan Kína feltartóztatásával, de eredménytelenül. Adva volt a lehetőség arra is, hogy szorosabb és hasznosabb együttműködést alakítson ki Pekinggel, de ezt is elmulasztotta.
Az egyik legnagyobb külpolitikai kudarca alighanem éppen Kína. A másik pedig a Közel-Kelet. Itt zűrzavart és káoszt okozott (lásd: arab tavasz), ami többek között a jelenlegi európai migrációs válsághoz vezetett. Az izraeliek és palesztinok megbékítésére irányuló törekvéseit sem koronázta siker, pedig 2013-ban és 2014-ben komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a több évtizedes konfliktus lezáruljon.
Sikerült viszont teljesítenie azt a célját, hogy ha csak lehet, elkerüli az újabb külföldi katonai kalandokat. Kritikusai többször a szemére is vetették, hogy erélytelen viselkedésével hazája gyengeségének látszatát keltette mind a szíriai, mind az ukrajnai konfliktusban, amivel teret vesztett és teret engedett Oroszországnak. Ráadásul elbizonytalanította térségbeli szövetségeseit.
Sem Szíriát, sem Iránt nem támadta meg, pedig alkalom volt rá épp elég. Inkább közeledett Teheránhoz, és sikerült csillapítania a kétoldalú viszonyban 1979 óta tapasztalható ellenségeskedést. Ennek eredménye a tavaly júliusban Iránnal megkötött nukleáris megállapodás, amivel viszont még jobban magára haragította Izraelt.
Figyelemre méltó az is, hogy elnöksége idején írta alá Washington a történelminek tekintett párizsi klímaegyezményt (2015 decemberében). A diplomáciai kapcsolatok rendezése Kubával (2014 decemberében) szintén a sikerei közé tartozik.
Politikai ellenfelei mindezt nem tartják elégségesnek, sőt nemzetközi passzivitással és konfliktuskerüléssel vádolják. Felróják neki, hogy gyengeséget mutatott a külpolitikában, s tudatosan lemondott Amerika világvezető szerepéről. A The Wall Street Journal ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a katonai erőről – sőt a fenyegetésről – való lemondással az amerikai diplomáciát gyöngévé és hatástalanná tette… A nemzetközi porondon az USA tétlen szemlélődővé vált, miközben a tekintélyuralmi rezsimek terjeszkednek és erősödnek.”
Obama valóban képtelen volt megakadályozni Vlagyimir Putyin orosz elnök terjeszkedését (Ukrajnában és Szíriában). Ennek az lett a következménye, hogy a Bush-kormány alatt elmérgesedett orosz–amerikai viszony rendezése elmaradt. A Krím félsziget 2014-es orosz annektálása után pedig a mélypontra süllyedt Washington és Moszkva kapcsolata.
Meghiúsult az a kezdeményezése is, hogy mandátuma alatt aláírják a szabadkereskedelmi és befektetésvédelmi megállapodást (TTIP) az EU-val, amitől mindkét fél jelentős gazdasági előnyöket remél. A briteket pedig nem tudta rábeszélni, hogy maradjanak az EU-ban, pedig az utolsó pillanatig próbálkozott.
