Munkatársunk jegyzete
Washington, dec. 18.
Hahotázni kellene, de inkább sírhatnékunk támad a republikánus elnökjelöltségért indulók újabbnál újabb megnyilvánulásai nyomán. A 9+4 jelölt között alig akad egy-kettő, aki a legsúlyosabb ügyekhez értelemmel közelítene. Egy részük erősködik, hogy mindent tud, és mindent a legjobban csinálna, a másik részük erőlködik, hogy egyáltalán nyeregben maradjon. A legutóbbi tévévita a belbiztonság és a külpolitika legfontosabb kérdéseiről szólt, és remekül rávilágított a vezető jelöltektől várható világmegváltói szerep borzalmaira.
A San Bernardinó-i tömeggyilkosság után újra a terrorizmus a vezető téma – mintha csak valaki megrendelte volna a tragédiát, hogy ne kelljen a valódi kérdésekről beszélni. Az esélytelen libertariánus Rand Paulon kívül mind a 13 aspiráns abban verseng egymással, ki tudna nagyobbat „lőni” az IÁ ellen, és ki tudná határozottabban „megzabolázni” Moszkvát meg a Közel-Keletet.
Chris Christie, New Jersey állam tehetséges, de túlzottan is szókimondó kormányzója azon van felháborodva, hogy Obama „beengedte” az oroszokat Szíriába. (Súgjunk neki: a jelenlegi amerikai elnök éppen tízéves volt, amikor Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár megegyezett a jelenlegi szíriai elnök apjával a tartuszi hadikikötő kiépítéséről.) Szerinte minden további nélkül ki kell hirdetni a repüléstilalmi zónát Szíria felett, és lelőni az orosz gépeket, ha figyelmeztetés után is oda merészkednek. Rand Paul, Kentucky állam szenátora epésen megjegyezte: „Aki III. világháborúra vágyik, máris megvan, kire kell szavaznia.”
A tömeges mezőny talán legveszélyesebb „sötét lova” (látszólag esélytelen jelöltje, aki azonban élre törhet) a kanadai születésű texasi Ted Cruz szenátor, akit szinte az egész republikánus pártvezetés utál, mert zátonyra futtatott jó néhány kongresszusi elképzelést. Cruz az ország egyik legjobb versenyszónoka (princetoni egyetemi évei alatt országos, sőt észak-amerikai bajnokságot nyert), és kiemelkedő ügyvédi tehetségét már az ifj. George Bush első elnöki győzelmének floridai, majd szövetségi legfelső bírósági pereinél megcsillogtatta. Csavaros észjárásban nincs hozzá fogható az egész társaságban. A külpolitikában azonban ő is kezdő, ezért egyenesen szőnyegbombázást hirdetett az IÁ ellen – elfeledve vagy szándékosan ignorálva, mekkora tekintélyvesztést okozott az Egyesült Államoknak a vietnami szőnyegbombázások sorozata, valamint hogy polgári lakosság szándékos megcélzása nemzetközi egyezményekbe ütközik.
Marco Rubio, a másik, kubai bevándorlóktól származó, ifjoncnak kinéző kezdő szenátor (noha egyidős Cruzzal, és egyszerre kerültek 2013-ban a szenátusba) nem kardcsörtetéssel próbál ugyan kitűnni a többiek közül, de – vesztére – megpróbálta kihívni Cruzt a bevándorlási politika reformja kapcsán. Az illegálisan az USA-ban tartózkodók legalizálását megcélzó, két évvel ezelőtti kétpárti törvényjavaslatot ugyanis Rubio nyújtotta be egy vezető demokratával közösen. Később Cruz is megtámogatta a tervezetet, de csak az után, hogy saját módosító javaslatát is hozzáírták, amely azt zárta volna ki, hogy a legalizált bevándorlók valaha is állampolgársághoz jussanak. Cruz diadalittasan vágott vissza, hogy ő lényegében nem az amnesztiát támogatta (amit a republikánusok atyamestere és ideálja, Ronald Reagan a nyolcvanas években már több millió ember esetében végrehajtott), hanem csak azért állt a reformjavaslat mellé, hogy a kakukktojás-indítvánnyal bebiztosítsa az állampolgárság megszerzésétől történő örökös eltiltást. Rubio pofára esett a sokkal fondorlatosabb kolléga előtt, de mégiscsak szomorú és gyalázatos, hogy pont a két bevándorló leszármazott vetekszik az utánuk érkezők kisemmizéséért.
Na és Donald Trump!? A nagyképű és nagyszájú milliárdos egyre nagyobbakat mondva egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. A külügyi teszten azonban ő is megbukott (legalábbis a hozzáértők, de nem a populizmusra fogékony néprétegek szemében), mert fogalma sem volt az USA hárompilléres nukleáris stratégiájáról (bombázók, tengeralattjárók és szárazföldről indított interkontinentális rakéták), és csak azt hajtogatta, hogy számára mindegy is, neki a nukleáris fegyver csak a „totális megsemmisítés” érdekében fontos.
A maga dörzsölt módján Vlagyimir Putyin is átejtette Trumpot, amikor a minap – az óceánon túlról – „tehetségesnek” meg „abszolút vezetőnek” nevezte. A féktelenül hiú önjelölt ugyanis nyilatkozatban köszönte meg Putyinnak a bókot – amivel elárulta, hogy fogalma sincs az orosz mindenható valódi énjéről és fortélyos taktikájáról.
A Keletről Nyugatra érkező szónokok között is akad, aki rejtélyes kijelentéseket tesz. Németh Zsolt, a magyar országgyűlés külügyi bizottságának elnöke például az Amerikai Magyar Koalíció idei Mikulás-vacsoráján reményét fejezte ki, hogy némi változás következik be az Egyesült Államok világpolitikai hozzáállásában. Németh hiányolta Obamában a bátorságot a merész akciókhoz, és kifejezte kívánságát, hogy a következő amerikai elnök „erős, proaktív és felelősségteljes” legyen.
Csak csatlakozni lehet egy ilyen jövő évi Mikulás-ajándék iránti reménykedéshez – ám jó lenne, ha Kelet-Európában eldöntenék, hogy az-e a menő, amit otthoni populista szócsöveik trombitálnak az USA meg a Nyugat hanyatlásáról és arról, hogy a jelenlegi válsághalmazt Amerika különböző beavatkozásai okozták, vagy az, amit Washington kellős közepén hangoztatnak arról, hogy Amerikának még erőteljesebben be kellene avatkoznia a világ dolgaiba.
