Tudósítónk jegyzete
Washington, okt. 9.
Amerikában is hatalmas meglepetést keltett az oslói hír, az elnököt sajtótitkára ébresztette a szenzációval reggel 6 előtt. A Fehér Ház elismerte, hogy nemcsak nem készültek fel erre az eshetőségre, hanem eszükbe sem jutott, hogy akár az esélyeit is megvitassák.
Barack Obama a délelőtt folyamán rövid beszédben hangsúlyozta, hogy nem saját érdemeinek tudja be a döntést, hanem annak, hogy a világ elismeri Amerika vezető szerepét, és olyan elvek alapján szeretné átalakítani a föld egész lakosságának az életét, ami az Egyesült Államok alapítóinak eszményeit tükrözi. „Nem érzem magam méltónak arra – mondta szerényen az USA elnöke a Rózsakertben –, hogy a korábbi kitüntetettek soraiba lépjek.”
Obama mindenekelőtt a határozott cselekvésre való felszólításként fogadja el a Nobel-díjat, és felhívja a világ figyelmét arra, hogy meg kell szüntetni azokat az állapotokat, amelyek közepette az eltérő, sőt ütköző szerepben élő emberek a nézeteltérések és különbségek prizmáján át szemlélik egymást.
Már az első reakciók is vegyesek voltak, sőt olyan korai vélemény is akadt, hogy a norvégok részrehajlóan pártoskodva beleavatkoznak az amerikai belpolitikába, mert rendre csak a demokrata politikusokat tüntetik ki. A friss hírrel kirukkoló CNN hírtévé is először szem elől tévesztette nagy kapkodásában, hogy két korábbi amerikai elnök is kapott hivatali ideje alatt Nobel-békedíjat: a republikánus Theodore Roosevelt 1906-ban, az orosz–japán háború befejezéséért tett békeközvetítői szolgálataiért, valamint a demokrata Woodrow Wilson 1919-ben a Népszövetség megalakításáért. Vagyis mindkettőnek voltak már konkrét béketeremtő sikerei. Jimmy Carter csak 22 évvel elnökösködése után kapta meg a legmagasabb elismerést, Al Gore egykori alelnök pedig tavalyelőtt.
Ez az elnök viszont annyira új a Fehér Házban, annyi nemzetközi kihívással küszködik és olyan kemény belpolitikai ellenállásba ütközik, hogy ellenfelei szinte sértésként élik meg ezt az előlegezett elismerést. A Republikánus Párt elnökének első hivatalos nyilatkozata egyenesen támadó hangnemet ütött meg, és kétségbe vonta Obama jogát a dicsőségre. Név nélkül ugyan, de megemlítette az amerikai jobboldal számára fájdalmas sebet, hogy Ronald Reagan soha nem kapta meg a békedíjat, pedig „diadalmasan befejezte a hidegháborút, és jelentősen hozzájárult az atomfegyverek csökkentéséhez”.
A Nobel-békedíj akár meg is nehezítheti Obama helyzetét, hiszen hogyan küld újabb csapatokat Afganisztánba vagy követel gazdasági blokádot Irán ellen egy békedíjas? Egyesek már az ENSZ-közgyűlésen aratott tapsvihar miatt is bírálták, mondván, hogy kiszolgáltatja az Egyesült Államokat a „megbízhatatlan külföldnek”. Az amerikai „anti-internacionalisták” különösen azóta becsmérlik az elismerést, amióta Jasszer Arafat is a kitüntetettek közé emelkedett.
Érdekes, hogy azok közül is sokan kételkednek a Nobel-bizottság döntésében, vagy legalábbis túl korainak tartják azt, akik egyébként tisztelik és támogatják Obamát. Talán attól tartanak, hogy a díj által is megsokszorozott felelősség terhe alatt nem lesz képes eleget tenni azért, hogy konkrét eredményekkel akár utólag is rászolgáljon. A jó szándékú kritikusok is azt kérdezik: Miért éppen most, miért ilyen korán?! Különösen akkor furcsa ez, ha figyelembe vesszük, hogy a jelölési határidő alig egy héttel a győztes hivatalba lépése után járt le.
A zsűri képviselője a hivatalos magyarázaton túl is adott erre választ: a bíráknak azt kellett mérlegelniük, hogy az elmúlt 12 hónapban ki tett legtöbbet a világbékéért: „Márpedig Obamánál többet senki” – szögezte le Thorbjørn Jagland, a bizottság elnöke.
A legmélyebb – ugyanakkor legegyszerűbb és legemberibb – magyarázat talán éppen az, hogy a világ, legalábbis a Nobel-bizottság, olyan Amerikát szeretne látni, amilyennek az ígéretét Obama hordozza. A Nobel-békedíj korai odaítélése mintha ezt az együttműködésre kész nagyhatalmi viselkedést kívánná ösztönözni. A világnak szüksége van a reményre, és a súlyos gazdasági válság meg a „kultúrák összeütközésének” korszakában hatványozottan így van. Obama nem sokat tehetett nyolc hónap alatt, de eddigi döntései arra utalnak, hogy valóban nem csak kampányjelszóként értelmezi a reményt.
