Tudósítónk jegyzete
Washington, október 23.
Barack Obama már a választási hadjárat alatt azt mondta, hogy a terrorizmus elleni harc súlypontját Irakból Afganisztánba kellene áthelyezni.
Hivatalba lépése után gyorsan meg is tette az erre irányuló lépéseket: beütemezte az iraki kivonulást, és a harci egységek nagy részét a tálibok ellen vezényelte. Az érvényes haditerv szerint az év végére 68 ezer amerikai katona állomásozik majd Afganisztánban.
Csakhogy a terv megvalósításával megbízott tábornok ezzel sincs megelégedve: miután az Obama által kiválasztott Stanley McChrystal átvette a kabuli parancsnokságot, megállapította, hogy további 40 ezer harcosra volna szüksége, és ezt egy alapos jelentésben a Fehér Ház elé tárta. Az elnök gondjai akkor kezdődtek, amikor az örökké szenzációra éhes amerikai sajtó – ebben az esetben a Washington Post napilap – nyilvánosságra hozta a tábornok javaslatait.
Természetesen minden a „papírforma” szerint zajlik: az elnök kinevez, a tábornok pedig helyszínt elemez és jelentést tesz. Csakhogy amikor az amerikai fegyveres erők – és a közvélemény – jelentős része az „iraki fáradtság” tüneteivel küszködik, akkor a békeszólamokkal hatalomra jutó politikának nem olyan egyszerű egymás után kétszer felsrófolnia a hadigépezetet. Még akkor sem, ha a legszakavatottabb vélemények szerint sincs más választása.
Így került Obama „saját csapdájába”: az alapos megfontolás hívét most már lassan a végtelen fontolgatás rabjának kezdik tartani nemcsak azok, akik amúgy is az elnök minden döntése ellen fellátnak, hanem azok is, akik szerint itt az ideje határozott sikerekkel csillapítani a közvélemény és a hangoskodó kritikusok növekvő türelmetlenségét.
Ráadásul McChrystal arra a szokatlan szerepre vállalkozott, hogy a külföldi nyilvánosság előtt védelmezze csapatlétszám-növelési kérelmét. Londonban előadást is tartott erről a szakmának. Márpedig az amerikai döntéshozatali hagyományok szerint a terepi parancsnokok nem vesznek részt a stratégia kidolgozásában, hanem feletteseik – a vezérkari főnökök és a védelmi miniszter – képviselik őket a polgári hatalommal folytatott tervezés során.
A bolhából újra meg újra elefántot fabrikáló amerikai sajtónak a katonai „eretnekség” miatti jajgatását még csak könnyű lenne elhessegetni, különösen amikor maguk a tábornokok is sietnek hozzátenni, hogy „a végén természetesen szalutálni fognak és végrehajtják azt, amit az elnök megparancsol”. Csakhogy a belföldi harcokban is folyamatosan „izzadó” Fehér Háznak egyre nagyobb szüksége van a határozott döntésekre és minden olyan sikerre, amit nem lehet belpolitikai érdekekből megkérdőjelezni. Miközben Obamának minden demokrata kongresszusi tag támogatására szüksége van az egészségbiztosítási reform sikeréhez, egyre nehezebb lesz újabb háborús erőfeszítések finanszírozására ösztökélnie azokat, akik háborúellenes ígéretekkel nyertek tavaly választásokat.
Obama fontolgatásainak elviselhetőségét most talán éppen az könnyíti meg, hogy az afganisztáni választásokat sikerült pótvizsgára kényszeríteni. A világszervezet kabuli főképviselője, a norvég diplomáciai iskolát oly jellegzetesen képviselő – értsd: konfliktusoktól menekülő – Kai Eide először leváltatta amerikai helyettesét, a balkáni tevékenységéről is ismert Peter Galbraithot, hogy két héttel később elismerje: Ahmed Karzai elnök csatlósai annyi szavazatot hamisítottak, amennyi elegendőnek bizonyult a második forduló meghiúsításához.
Obamának kapóra jön ez a néhány hét szünet, hiszen az amerikai stratégia egyik alappillére, hogy egy támogatható afgán kormány biztonsági erőinek fokozatos erősítésével teremtse meg a kivonulás feltételeit. Nagy kérdés, hogy hány afgán lesz majd képes az állva maradt két jelölt – Karzai és Abudllah Abdullah volt külügyminiszter – között választani, és ezek után mekkora hitellel jut akár egyikük, akár másikuk hatalomra.
Az afganisztáni „hegyek koszorújában” semmilyen szövetségesre nem lehet túl sokáig vagy túlzott mértékben támaszkodni, mint azt a brit és a szovjet birodalom is saját bőrén tapasztalta. De az Egyesült Államok terrorizmus elleni harcában – a Bush-féle stratégiával szemben – minden olyan „fegyvertársra” szükség van, aki nem helyezi önmagát az ellenség táborába. Obama nem is annyira a végső célokon kénytelen gondolkodni: nem háborút kell igazán megnyernie, hanem a békét, ha az egyáltalán megteremthető. Csakhogy az néha sokkal nehezebb. Afganisztánban mindenképpen.
