Beta/AP
A „mumus”: Sarah Palin
Tudósítónk jegyzete
Washington, szeptember 12.
Elmúlt a két nagy amerikai párt jelölőértekezlete utáni első hét, megkezdődött az „igazi” választási kampány az Egyesült Államokban. Szeptember 11-e hetedik évfordulóján ugyan mindkét tábor felfüggesztette a pártoskodást, és a két jelölt együtt dobott virágot a New York-i terrortámadások színhelyén az emléktóba, de ez csak lélegzetvételnyi szünet volt: pénteken már új hévvel – és új tévéreklámokkal – folytatódott az ádáz harc.
De az egyik oldal – amelyiket a legtöbb szakértő eleve esélyesnek kiáltott ki – mintha megtorpant volna. Barack Obama demokrata párti elnökjelölt, aki január és augusztus között tízmilliókat ragadott magával, és megnyerő stílusával elsöpörte Hillary Clinton megkérdőjelezhetetlennek hitt jelöltetését, a republikánus konvenció óta szinte nem hasonlít önmagára.
A fekete bőrű szenátor, akinek „mindössze” tapasztalatlanságát tudták felróni, mintha nem lett volna felkészülve arra, hogy ellenfele egy még tapasztalatlanabb alelnökjelöltet választ magának. Miután a jobboldal maró gúnnyal kezelte Obama korábbi „sztáros” viselkedését (különösen a berlini beszéd nyomán), Sarah Palin alaszkai kormányzónő bevetésével a „kutyaharapást szőrével” taktikát választotta.
Az alig ismert, politikailag egyértelműen naiv és felkészületlen, falusi háziasszonyból faragott politikusnő azonban pillanatok alatt maga felé vonzotta a hírességeket követő reflektorfényt. A demokrata konvenció másnapja óta a sajtó szinte kizárólag a medvevadász és farkasölő, alaszkai amazon szépségkirálynővel foglalkozik, és minden hátrányát egyértelmű előnyként tünteti fel.
A jobboldalnak hirtelen nem számít a tapasztalat hiánya. Hirtelen nem számít, hogy a lényeg helyett mindenki a tűzről-jégről pattant menyecske ajakrúzsáról beszél. Hirtelen nem számít a féltucat botránykezdemény, amit órákon belül a számlájára lehetett írni. Semmi sem számít, csak az, hogy John McCain kampányának hatalmas lökést adott a választás: egyrészt a Republikánus Párt ultrakonzervatív keresztény bázisának felvillanyozásával, másrészt azzal, hogy a Hillary veresége fölött siránkozó nők egy része hajlamos „keresztbe” szavazni, csak azért, mert nőt lát a másik listán.
De játékban van még egy fontos „női” mozzanat is. Az amerikai férfiak nem csekély hányada szívesebben elfogad egy „házias” nőt akár a legmagasabb pozícióban is, mint egy olyat, aki intelligenciájával és hosszú évtizedes „férfias” munkájával arra emlékezteti, hogy létezhet valódi, akár hatalmi egyenlőség is a nemek között. Palin ajakrúzsát és „lányos” harciasságát sokkal könnyebben „lenyelik”, mint Hillary érveit vagy nadrágkosztümét. A Vadnyugat történetéből – és az arról szóló filmekből – jól ismert puskás női figura „agresszivitása” még mindig elfogadhatóbb számukra, mint a modern, iskolázott, munkájával és tudásával bizonyító nő „rémképe”.
Obama egy egész hetet elvesztegetett azzal, hogy saját elnökjelölti magaslataiból Palint támadta – azt is ügyetlenül –, ahelyett hogy ezt a munkát átengedte volna Joe Bidennek. Persze Biden is esetlenül fogadta a váratlan ellenfelet: még olyan „félkész” megjegyzést is tett a közismert és tekintélyes szenátor, hogy saját maga helyett talán mégiscsak Hillary lett volna a jobb alelnökjelölt a demokraták számára.
Az Obama-stáb a sajtótól várta, hogy „kikészíti” majd Palint. Erre azonban az első kötetlen interjúban sem került sor az ABC tévétársaság képernyőjén, noha a kormányzónőnek, aki – az alaszkai nemzeti gárda főparancsnokaként – éppen szeptember 11-én kísérte ki saját fiát Irakba, szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, mit jelent a Bush-doktrína. Pedig hát erről szól az egész iraki háború és a jelenlegi republikánus kormányzat történelmi mélységekhez közelítő népszerűtlensége. Ügyes taktikával azonban szinte minden bűnből erényt lehet faragni.
A demokrata elnökjelölt másik problémája az, hogy saját sztárstátusa lassan „túl hosszú ideje” tart. Márpedig semmit sem olyan nehéz fenntartani, mint a szenzációt. Meglátjuk, marad-e elég ideje és türelme Obamának ahhoz, hogy felfogja: a szinte méltatlan ellenféllel néha nehezebb eldűlőzni, mint egy valóban kemény vetélytárssal.
