Beavatottak tudni vélik, hogy február 21-én, amikor a csúcsvezetők „jóváhagyásával” Belgrádban a csőcselék végrehajtotta a rombolást, a Bukarestbe „szökött” Boris Tadićot fogadó Traian Băsescu többek között azt mondta neki: Románia egyetlen alkalmat kapott az EU-hoz való csatlakozásra, és kihasználta azt. Állítólag azt is hozzátette: Szerbiának már egy tucat alkalma volt erre, de mindet elszalasztotta.
A jelek szerint Szerbia újfent „jó úton” van (sínen vagyunk, mint József Atilla), hisz lépten-nyomon beleharap a baráti jobba. Szerdán Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője kapott egy ilyen össznépi harapást, holott előző nap csak arra buzdított az Európai Parlamentben való felszólalásában: az uniónak mindent meg kell tennie, hogy Brüsszel és Belgrád még a május 11-ei szerbiai parlamenti választások előtt aláírja a stabilizációs és társulási megállapodást, az Európai Bizottság meg – ha csak egy mód van rá – tovább könnyítsen a vízumrezsimen. Az LDP kivételével szavait valamennyi releváns párt ellenérzéssel fogadta, mondván: ne avatkozzon a választási folyamatba (nofene, máris kampánycsend lenne?!), mert az Szerbia belügye, polgárainak kell eldönteniük, hogy melyik utat választják. Eszerint egységesnek mondható álláspont, hogy az EU-val való minden megállapodás kizárt, erről majd post festum az új kormány dönt.
Ezzel párhuzamosan a Hágában vendégeskedő Oliver Dulić képviselőházi elnök – aki arról igyekezett meggyőzni vendéglátóit, hogy Belgrád rendezni szeretné a hágai törvényszékkel való együttműködés kérdését (quousque tandem?), és az uniós integráció elkötelezettje (quod erat demonstrandum?) – kénytelen volt tudomásul venni, hogy a holland vezetés is olvas újságot, így a Solanának mutatott füge folytán természetszerűen még kevésbé hajlik afelé, hogy támogassa a társulási megállapodás aláírását.
Az éppen Athénban túrázó Vuk Jeremić külügyminiszter pedig megjegyezte, hogy az unióban többeknek erős fenntartásaik vannak Belgráddal szemben, s arra kérte a tagállamokat, hogy tisztázzák ezzel kapcsolatos nézeteltéréseiket, s állítsák Szerbiát a csatlakozás sínjére. Jeremić (és korántsem csak ő), úgy látszik, nincs tisztában vele, hogy a nézeteltérések elsősorban Belgrádban vannak, itt nem tudják eldönteni az urak, mit is akarnak, ha egyáltalán a hatalombitorláson kívül még akarnak valamit. Vagy nem hallotta volna, hogy pártja (DP) illetékesei (is) mit üzentek Solanának? „Elfelejtette” volna, hogy világjáró körútja minden állomásán ő maga hangoztatta és hangoztatja orrvérzésig: aki elismeri a független Kosovót, nem lehet Szerbia barátja, ami egyszerű szillogizmussal azt adja, hogy az uniós tagállamok többsége sem. Azoktól kér tehát segítséget, akiket nap nap után szapul, finoman értésükre adva, hogy Kosovóstul mehetnek a francba?!
Afféle kesergésképpen azt is megosztotta a tanácskozás résztvevőivel, hogy sok szerb érzelmei az EU ellen fordultak, Szerbiában sokak számára az uniós tagság víziója egyet jelent Kosovo függetlenségének támogatásával, a polgárok túlnyomó többsége még nem képes megbékélni a gondolattal, hogy Szerbia elveszítette Kosovo fölötti szuverenitását... Jeremić csak azt az „apróságot” hallgatta el, hogy a polgárság éppen a honi politikai csúcsvezetés miatt nem képes megbarátkozni Kosovo elvesztésének gondolatával, hiszen minden csőből az folyik, hogy ez mekkora gyalázat és szörnyűség. Még ugyan nem kötelező a Koštunicáék által osztogatott „Kosovo Szerbia” feliratú kitűzőt viselni, de aki másként vélekedik, ne adj’ isten nyilvánosan szellőzteti is, az patriotizmusból intőre áll, nyugodtan kezdhet barátkozni hát annak gondolatával, hogy egy romantikus éjszakán a kitűzőt viselő hazafiak agyonverik egy sarkon. Ha pedig ez megtörténne, hát vessen magára, amiért maga ellen hangolta az (v)érző szívű nép cselekvőkész képviselőit! Ki kit hangol itt ki ellen? Ezt kellene a sértődést játszó atyafiaknak magukban tisztázni, és akkor kioktatgatni, mi a belügy, mi a külügy... és ezzel egyidejűleg az ügyeinkbe belekotnyeleskedőktől támogatást, segítséget kérni.
Belgrád még azzal is álltatja magát, illetve polgárságát, hogy „ha Kosovo Szerbia megkerülésével akarja irányítani sorsát, akkor kudarcra lesz kárhoztatva” (Jeremić). Lehet, hogy a legszebb öröm a káröröm, de ilyen tempóval Szerbia nemcsak lesz, hanem már most kudarcra van kárhoztatva, hisz a külföldi beruházók rendesen behúzták a kéziféket (minimum a választásokig), és ebből a tőzsde mélyrepülése által az ipart, a gazdaságot közvetve vagy közvetetten érintő veszteségekből minden közgazdászbojtár le tudja vonni a konzekvenciát.
Ha ehhez még hozzátesszük a Gazdasági és Körzeti Fejlesztési Minisztériumnak azt a zseniális – a kormány által minap szentesített – és természetesen a kosovói akcióterv keretében világra segített beruházási tervét, mellyel megalakult a Brezovica Síközpont nevű kft., azzal a céllal, hogy a következő három esztendőben 40 millió eurót fektessen be az azonos nevű kosovói üdülőközpontba, akkor az eszményi jövőkép kezd körvonalazódni. Évtizedekig nem raktak félre ott egy követ sem, most meg – amikor Kosovo „elment” – 40 milliós beruházást terveznek?!
Bármennyire is inkorrekt valaki(k) mentális egészségét a priori kétségbe vonni, az efféle elmés húzás láttán magától adódik a minősítés. Elképzelhető, hogy a klinikai megfigyelés azt derítené ki, nem közveszélyesek, de hogy az adófizető polgárok zsebére nézve roppant kártékonyak, az vitathatatlan.
@sz = n GIMPEL Tibor
