Az ellenzék szívesen megbuktatná: Barack Obama (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, február 19.
Amikor egyetlen újonc szenátor – méghozzá a politikában teljesen zöldfülű valaki – meg tudja hiúsítani mindazt, amit 300 millió ember 535 képviselője egy egész éven át kiizzadt magából, akkor nem számíthat túlzásnak az a megállapítás, hogy válságban van az amerikai politikai rendszer.
Ez a kommentátor már többször is megkockáztatta ezeken a hasábokon azt a kijelentést, hogy maga a demokrácia mint társadalomirányítási elképzelés itt-ott elérte vagy súrolja működőképességének határait. A világban – és különösen az Egyesült Államokban – uralkodó eszmei áramlatok ismeretében minden alkalommal óvatosan tettem ezt, vigyázva arra, hogy ne vonjak le messzemenő következtetéseket, és óva intve, hogy bárki is Amerika-ellenességet vagy az USA történelmi hanyatlását próbálja beleolvasni az említett megjegyzésekbe.
De amikor a működőképes politikai megoldásokat kutató elmék között is egyre több akad, aki ugyanerre a következtetésre jut és mindeddig eretnekségnek számító gondolatokat is bevet a köztudatba, akkor jó érzéssel jövök rá, hogy sejtéseim nem állnak messze a valós állapotoktól.
Amikor a világ legrégibb, legracionálisabb, legimitáltabb – és még ki tudja hány „leg”-gel fel nem babérkoszorúzott – alkotmányának „végső” intézkedését kezdik követelni egyesek (éspedig nem a szélsőségesek, hanem a rendszert magát legjobban féltők), akkor itt az ideje minél nyitottabban gondolkodni arról, hogy mi csúszott félre a bolygó legnagyobb hatalommal bíró társadalmában, és hogyan lehetne azt visszabillenteni a „rendes kerékvágásba” – ha egyáltalán tudjuk, mi is lenne az.
Az amerikai politikai rendszer válságára való széles körű rádöbbenést furcsa módon egyetlen politikus halála okozta. Amikor 47 évig tartó, hihetetlenül sikeres szenátusi pálya után Edward Kennedy örökre eltávozott a színről, a szenátusnak még maradt elegendő ereje ahhoz, hogy megszavazza a betegbiztosítás reformjáról szóló törvénytervezetet. Minthogy azonban a képviselőházban ennek egy másik változata került elfogadásra, a kettőt egyeztetni kell a kongresszus két háza között, mielőtt arról még egy szavazás útján mindkét ház azonos változatban döntene a törvénnyé váláshoz.
Nos, a legliberálisabb demokrata Kennedy utódjaként az USA „legdemokratább” és mindenképpen legliberálisabb állama egy teljesen ismeretlen republikánust küldött Washingtonba, s így a kormányzó Demokrata Párt elveszítette 60:40 arányú szenátusi többségét, ami viszont a belső procedurális szabályzat alapján lehetővé tette az obstrukciómentes törvénykezést.
Márpedig Barack Obama és pártjának ellenzéke egyetlen céllal működik tavaly január 20-a óta: lehetetlenné tenni, hogy a demokrata vezetésű kongresszus és különösen a fiatal és népszerű, ám de fekete bőrű elnök bármiféle eredményt érhessen el.
Nyilván lesznek olyanok, akiket meghökkent ez a kemény kijelentés. Sőt az is várható, hogy a szerző – mint korábban is – becsmérlő leveleket kap majd, különösen jobboldali beállítottságú amerikai magyar olvasóitól. Csakhogy ez nem szubjektív vélemény, hanem a Republikánus Párt saját berkeiből származó, számos okmánnyal és kijelentéssel bizonyított, nyilvánosan kitűzött stratégiai cél.
Ilyen körülmények között egyértelműen semmit sem lehet elérni még olyan alapvető fontosságú kérdésben sem, mint az, hogy mindenkinek joga van (nem ingyenes, hanem önmaga által megfizetett!) egészségbiztosításra. Arról nem is beszélve, hogy ugyanabban a politikai pillanatban az amerikai politikai hatalom három ága közül egyedüli jobboldali többséggel (egyetlenegy szavazatos többséggel!) rendelkező legfelsőbb bíróság (pontosan az az ág, amelyet nem a nép választ) gondtalanul – és gondatlanul – megmásíthatja a törvényt, ami szerint a dollármilliárdokkal zsonglőrködő multinacionális megacégek mindeddig nem, de mostantól igenis annyit költhetnek saját politikai jelöltjeik kampányának finanszírozására, amennyit csak akarnak. Ezt a történelmi léptékkel mérve felelőtlen húzást is csak kongresszusi többséggel lehetne semlegesíteni. De hát az említett szenátusi obstrukciós eljárást csak magával a 60:40 arányú minősített többséggel lehetne eltörölni, amire ugye most már ismét nehezen nyílik alkalom.
Mindezek alapján merül fel a legnehezebb kérdés, hogy vajon kormányozható-e még az Egyesült Államok „racionális” elvek alapján. Vagy csakugyan arra lesz szükség, amiért Sarah Palin, a politikailag abszolút tudatlan, a 2008-as választásokon vesztes John McCain republikánus elnökjelölt oldalán felbukkanó, azóta tévésztárrá átvedlett ex-szépségkirálynő fohászkodott a minap az adóellenes polgárok országos konvencióján: „Kérjük Amerikának az isteni gondviselés beavatkozását.”
Miközben az amerikaiak többsége érthetően elégedetlen a gazdasági válságból való kilábalás sebességével, és ennek okait Obamában keresi, aki viszont képtelen az egyértelműen obstrukcionista ellenzék szenátusi 41 százalékos jelenlétének következtében bármi lényegeset elérni, valóban felmerül a palini kérdés: miféle „felsőbbrendű” beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy a hiperhatalom nemcsak hogy megtartsa hatalmát, hanem hogy egyáltalán kormányozható maradjon.
A fent említett racionális gondolkodók nemrég bedobták az alkotmány „végső rendelkezésének” szükségszerűségét: kormányzóképes többség hiányában a szövetségi államok kétharmadának követelésére alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni, amely a patthelyzetbe sodort kongresszust megkerülve módosíthatja a politikai rendszert.
A világ legstabilabb alkotmányos rendszerének van tehát megoldása a patthelyzetre is. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok – de a világ érdekei azt diktálnák, hogy továbbra is egy erős, ám „barátságos” Egyesült Államok őrködjön a globális demokrácia elvei felett. Feltéve, ha azok működőképesek.
