Munkatársunk jegyzete
Washington, február 17.
Németország ismét példát mutatott Európának: két év alatt a második államfő távozik dicstelenül, mert a hivatalához nem méltó cselekedet gyanúja vetült rá. Horst Köhler azért mondott le tavalyelőtt, mert méltatlan kijelentést tett saját fegyveres erőinek afganisztáni részvételéről.
Christian Wulffot most jogtalan hitelelőnnyel vádolják, amiben az is közrejátszik, hogy ostoba módszerrel, hatalmi szóval próbálta megakadályozni, hogy a sajtó nyilvánosságra hozza az ügyet.
Továbbmenve, ki ne emlékezne a volt védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg tavaly tavaszi lemondására, akinek a doktori disszertációjában két bekezdésnyi plágiumot fedeztek föl. A történtek újra és újra azt bizonyítják, hogy Németországban működik a demokrácia, van jelentősége a közvéleménynek, nem a politikusok dolga, hogy megzabolázzák a sajtót.
Saját házunk táján hasonló ügyekben szétnézve nem kell okvetlenül pesszimistának lennünk. Még a volt Jugoszláviát és milliók életét tönkretevő Slobodan Milošević is belátta, hogy a 2000-es választásokat már nem tudja csalással megnyerni – és visszavonult a politikából, persze messze túl későn. Magyarországon Medgyessy Péter azért mondott le 2004-ben a kormányfői posztról, mert kiderült titkosszolgálati múltja. Utódja, Gyurcsány Ferenc, a hírhedt őszödi beszéddel (pontosabban azzal a beismeréssel, hogy a választási kampányban pártja nem mondott igazat) veszítette el tekintélyét 2006 őszén. Noha a vakmerő beismeréssel fűszerezett durva kirohanással állítólag hitelesebb politika támogatására akarta bírni pártját, fellépésének percepciója számított. Az akkori ellenzék roppant ügyesen – még a szent ’56 ötvenedik évfordulójának tönkretétele árán is – kihasználta a „ziccert”, és a magyar közvélemény soha többé nem bocsátott meg a miniszterelnöknek. Aki ezt fel is fogta, de túl későn, két és fél évvel később szánta el magát a lemondásra.
A mai magyar politikában is vannak felgöngyölítendő esetek: a jelenlegi államfő kisdoktorijának ügye egy hónapja tisztázatlan. A titkos egyetemi bizottság jelentésére érthetetlen okokból több mint egy hónapot kell várni, holott nyilvánosan is ellenőrizhető, hogy a 215 oldalas dolgozat legalább 198 oldalát két másik szerző már korábban publikálta. Nyilvánvaló, hogy a kormány számára is kínos lehet az ügy: Schmitt Pál meg sem jelent közkedvelt elődjének, Göncz Árpádnak a 90. születésnapjára rendezett ünnepségen, holott minden másik volt köztársasági elnök ott volt. Csakhogy Schmitt megválasztását maga a kormányfő harcolta ki, ezért nem mindegy, hogyan válik majd meg tőle.
A magyar közvélemény – már a szocializmus korában is így volt – szinte minden közszereplőről tudni véli, hogy korrupt. Ilyen közhangulatban szavatoltan azok kerülnek előnybe, akiknek nagyobb holdudvaruk és kíméletlenebb végrehajtó modoruk van. De létezik a demokrácia számára egy másik út is: sziklaszilárdan, de túlkapások nélkül ki kell vizsgálni minden ügyet. Csak így lehet véget vetni a korrupciónak – és az alaptalan vádaskodásoknak egyaránt. Hosszú időbe telik, de csak ennek a hozzáállásnak van esélye arra, hogy tisztességesebbé és átláthatóbbá váljék a közélet.
Persze nem elég az „ellenséges” táborra mutogatni vagy ügyészeket uszítani: aki elsőként veszi a bátorságot ahhoz, hogy saját környezetét megtisztítsa és az eredményeket felmutassa, annak lesz legtöbb esélye a hiteles politizálásra. Angela Merkel német kancellár sem szívesen hagyta elbukni legfontosabb partnereit – de belátta, hogy nem támogathatja a védhetetlent.
