Csodaország (csuda egy ország) ez: minden vágya, hogy bevegyék az EU-ba, ám amint Putyomkin beteszi a lábát, akkora az eufória és a lihegés, hogy az embernek az a benyomása, néhány kopejkáért az egész kormány (csoportostul) véle hálna.
Végre megkezdte Prishtinával a párbeszédet, de nem vett részt a baltimore-i üzleti-politikai értekezleten, mert azon Koszovó képviselője is jelen volt. Takarékosságra esküszik, az államapparátus leépítését ígérgeti, erre bejelenti, hogy Kongóban is nagykövetséget nyit. Normáliséknál az ilyesmit klinikán szokták kezelni. Nálunk külpolitikának hívják.
Azok, akiknek (képletesen) hajógyárban sodorták príma acélból az idegeit, és ennélfogva az összes sorscsapáson már csak röhögni tudnak, bizonyára harsány kacajjal kísérték a Belgrádban órákon át kéjelgő Laokoón-csoportot, a nagy történelmi és szellemi összefonódásba feledkezett szerb és orosz elvtársakat. A világraszóló szerdai „szerelmeskedés” során a PR-stáb minden apró részletre ügyelt (csak a zökkenőmentes szervezésre nem), így a parlamentben Vlagyimir Vlagyimirovicsot fogadó képviselő-hölgyek – akik egyébként térdig érő hóban is tűsarkúban grasszálnak – lapos talpú cipőben álltak a vörös posztó szélén, nehogy a mélynövésű KGB-elvtársnál magasabbnak tűnjenek. Putyomkin hatalmasnak is érezte magát és közölte, nem bánja, ha bevesznek bennünket az EU-ba, de a NATO-tagság... Mmm, szóba se jöhet. Ő ugyan nem tilthatja meg, de akkor a majdani Déli Áramlaton aligha fog gáz jönni... meg az atomtöltetű rakétákat is kénytelen lesz szerbiai célpontok felé irányítani, lévén, hogy a NATO-tagság számunkra nyilván azt (is) jelentené, hogy hozzánk telepítenék az amerikai rakétapajzs egyes elemeit. Ezt persze burkoltabban mondta, de a lényeg ez.
Putyin emellett ismét garanciát adott (szóban) arra nézve, hogy a Déli Áramlat – amelynek az eredeti tervek szerint 2013-ra kellene elkészülnie – egyszer majd megépül. Hurrá, hurrá!
Ezek persze ugyanolyan stabil garanciák, mint három évvel ezelőtt voltak, midőn a Gazprom versenytárgyalás nélkül és áron alul vált a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) többségi tulajdonosává. Ezt a nagy átverést, mármint a NIS elkótyavetyélését – ha még emlékszik valaki?!? – Belgrádban az évszázad üzletének nevezték, holott – mint figyelmeztettem akkor, és mint hamarosan a gyakorlatban is kiderült – a szerbiai energiagazdaság temetése volt. De miért szőrszálhasogatok itt, amikor olyan klassz volt a szerződéskötést követő moszkvai buli?! Hurrá, hurrá!
Lehet, hogy egyesek emlékeznek még arra a nagy eufóriára is, midőn (2009. október 20-án) az orosz élpáros jelenlegi prímása, Dmitrij Medvegyev, a szintén történelminek nevezett belgrádi látogatása során megerősítette, jóváhagyta Szerbia milliárdos hitelkérelmét. Ezt a bejelentést is sok üveg pezsgővel locsolták meg... és azóta is szégyenlősen hallgatnak a hitel feltételeiről, meg arról is, hol vannak azok a projektumok (céleszközökről lévén szó), amelyek nyomán a hitelt jóváhagyhatják. Azt talán fölös is extrán pátyolgatni, hogy normáliséknál senki sem dicsekszik azzal, ha kéreget, ha valakitől kölcsönt kap, hiszen ez lényegében azt jelenti, hogy ügyefogyott és rosszul gazdálkodik, az igényelt hitel folytán pedig azt is, hogy – a gyilkos kamatokkal – újabb adósságba veri az országot. Nálunk ezt is meg kell ünnepelni. Hurrá, hurrá!
Más.
Putyin látogatásával párhuzamosan Baltimore-ban kétnapos értekezlet kezdődött a nyugat-balkáni államok egymás közti, és az Egyesült Államokkal való gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok építése, fejlesztése céljából. A Montenegrót, Boszniát, Macedóniát elnöki és miniszteri szinten képviselő résztvevők mellett Mimoza Kusari-Lila koszovói kormányfőhelyettes is ott volt. Bár csinos, annyira szemet szúrt, hogy ezt hallván Szerbia lemondta részvételét. Az a Szerbia, amely alkalomról alkalomra azzal döngeti a mellét, hogy a Balkán vezető állama, és ilyenként megkerülhetetlen tényező, nem megy el egy számára is anyagi haszonnal kecsegtető biznisz-fórumra, mert azzal, hogy egy asztalhoz ülne Prishtina képviselőivel, Borko Stefanović szavaival: Koszovó-politikáját ásná alá. Ugyanez a Stefanović (külügyminiszter-helyettes) vezeti azt a tárgyalócsoportot, amely a hónap elején Brüsszelben végre egy asztalhoz ült Koszovó képviselőivel. Akkor úgy rémlett, megtört a jég, a mitomániás, autisztikus politikát végre pragmatikusabb követi, és a Prishtinával folytatandó párbeszéd valóban építő jellegű lehet. Korai volt az öröm.
És ez még nem minden. A külpolitikai (mellé)fogásoktól roskadó terülj asztalkámra egy desszert is feladatott: Szerbia Kongóban nagykövetséget nyit. Az örömhír Alexis Thambwe Mwamba külügyminiszter belgrádi látogatásakor tétetett közkinccsé, és állítólag kölcsönös gazdasági érdek indokolja. Lévén, hogy Kongó afrikai viszonylatban is az egyik legszegényebb ország (adósságállománya 2004-ben meghaladta a 11 milliárd dollárt, a Világbank még 1994-ben fizetésképtelenné nyilvánította) érthető, hogy „rokoni szálak” fűznek egymáshoz bennünket. A nagy empátia valójában onnan ered, hogy a hagyományosan baráti állam megígérte, ezentúl sem ismeri el a független Koszovót. Hurrá, hurrá!
Egy követség működtetésének költségeivel inkább nem ingerelném most kegyedéket (elég, hogy '99-től eddig Koszovóra csaknem 6 milliárd eurót szórtak el), azt viszont nem tudom szó nélkül hagyni, hogy sokan azok közül, akik rábólintottak erre az elmés lépésre, még azt sem tudják, hogy Kongóból kettő van. Az átlagbunkók e mennyiségi túltengés ellenére sem képesek a térképen megtalálni. Persze, hogy nem, ha a Himalája környékén keresik! Nyilván az ilyenek találják ki az olyan zengzetes hülyeségeket, hogyaszongya: „az EU-ba Oroszországon át vezet az út”. (Persze: gyalog Vlagyivosztokig, onnan szamárháton – vissza – Brüsszelig.)
Csupán az ismeretterjesztés érdekében álljék itt, hogy Szerbia az egykori Belga Kongóval (később Zaire), jelenlegi nevén Kongói Demokratikus Köztársasággal került ilyen intim viszonyba. Amikor Vuk Jeremić tavaly ott jártKoszovó ügyében hittéríteni, a Tanjug arról számolt be, hogy Kinshasszában Laurent Kabila elnök is fogadta. Laurent Kabila bizonyára szívesen tette volna, ám 2001 januárjában sajnálatos módon elhalálozott; egyik testőre lőtte le. Azóta Joseph Kabila a főnök, aki Laurent állítólagos fia. (Azért állítólagos, mert sokan csak örökbefogadott fiának, vagy zabigyereknek hiszik... Joseph viszont nem hajlandó a DNS-tesztre, hogy eloszlassa a kételyeket. Na, de ez az ország legkisebb gondja.)
Kongó egyébként a ruandai népirtás idején (1994 derekán) híresült el. A II. világháború utáni legvéresebb konfliktusban a hutu törzs szélsőségesei másfél hónap alatt a tuszi kisebbség mintegy 800 ezer tagját gyilkolták le. Abban az időben a környék valamennyi gazembere odasereglett... jószerivel kipróbálni, hogy a kragujevaci Zastavában gyártott Kalasnyikovok jól szuperálnak-e. Most, hogy a líbiai megrendelések estek, feltehetően az ottani piacra jut majd elegendő. Hurrá, hurrá!
