Léphaft Pál
Mindenki ki akarja hasítani a maga részét ebből a tortából, amit háborúnak hívnak. Ugyan mit törődnének velünk, katonákkal?
Mindegy nekik, hogy vernek itt bennünket a vécékben, szétverik az állkapcsunkat és a bordánkat, és úgy hajtanak a vágóhídra, akár a barmokat. Nincs jelentősége, hogyan hörögnek az orosz fiúk, amikor elvágják a torkukat a körülfogott blokkőrhelyeken, ha itt ilyen óriási pénzek forognak. Mindenki, mindenki kész megölni bennünket, csak hogy többet hasítson ki magának – a csecsenek is, a mieink is...”
A fenti idézet Arkagyij Babcsenko Jelenetek egy háborúból című – két éve magyarul is megjelent – könyvéből származnak... és talán segíthetnek részben megérteni annak a több évtizedes tragédiának a lényegét, melynek sokkoló emlékeztetőjét a hétfői moszkvai kettős metrómerénylet, majd a szerdai kizljari (Dagesztán) robbantás szolgáltatta.
A szerző az 1994 és 1996 között dúló első, és az 1999-ben kirobbant és 2001-ig (azaz gyakorlatilag még most is) tartó második csecsen háborúban is részt vett. Jelenleg munkatársa ugyanannak a Novaja Gazetának, amelynek a Csecsenföldről tudósító, 2006-ban meggyilkolt Anna Politkovszkaja is dolgozott.
Babcsenko is sok olyan – orosz szemmel hazafiatlan – tényezőt tár olvasója elé, melyekről „hallgatni illik”, melyekről a Kreml (és az orosz nyilvánosság) következetesen nem vesz tudomást. Köztük háborús bűnökről, civilek bombázásáról, kegyetlenkedésekről, megalázásokról és a mindent átszövő korrupcióról, a gátlástalan „seftelésről”... fegyverek, bakancsok, járműalkatrészek lopásáról és – esetenként az ellenségnek történő – eladásáról. Az egyik fejezetben a szerző elmeséli, hogy egy időben az egész század a gránátokban található TNT (trinitro-toluol vagy trotil) kinyerésével foglalkozott, mert azt szívesen vették a szomszédos csecsenföldi piacokon. (A gránátokból kiolvasztott harminckilónyi trotilt egy zsákban tartották, melyet a csapatszállító járműben, a századparancsnok ülése alá rejtettek el.)
A sors sajátos fintoraként nem kizárható, hogy a moszkvai metróban éppen orosz gránátokból származó, és azokból orosz katonák által kikapart TNT-vel robbantotta fel magát a két nő... és vitt sírba még háromtucatnyi ártatlan embert. Ha az is igaz, hogy a nők egyike Umalat Magomedov, egy szélsőséges dagesztáni csoport tavaly decemberben megölt vezérének az özvegye volt, valamint Marha Usztarhanova, Szaid-Emin Hizrijev, ugyancsak korábban „likvidált” szélsőségesnek az özvegye, a dagesztáni önrobbantó pedig Daud Magomedov volt, ezeket a véres terrorcselekményeket szimpla bosszúnak is vehetjük.
Azaz csak vehetnénk, a fekete-fehér, jók-rosszak sztereotípiát éltető média (a Kreml „jóváhagyásával”) ugyanis már jócskán túllihegte a személyes bosszú lehetőségét. Állíthat bárki bármit is, már mindenütt tényként kezelik, hogy ez iszlám szélsőségesek jól kitervelt és összehangolt akciója volt. Elvégre is Doku Umarov, a csecsen lázadók vezére – aki előszeretettel használja a Kaukázusi Emirátus emírje címet – februárban azzal fenyegetőzött, hogy egyenesen az orosz városok szívébe fogja áthelyezni a háborút. És lőn! Bár elejében tagadta, hogy köze lenne a merényletekhez, Umarov időközben állítólag magára vállalta azokat, így hát adott a képlet; Umarov és a vele rokonszenvező elvetemült terroristák, akik Csecsenföldön önálló kalifátust akarnak létrehozni, állnak e borzalmak mögött, ergo az utolsóig ki kell őket irtani.
Gyakorlatilag ugyanott topogunk, ahol az előző két évtized során: az erőszak erőszakot szül ördögi körében. Nyilvánvaló, hogy a Kreml továbbra sem képes más választ találni a merényletekre mint az erőszak fokozását, az államapparátus erősítését, a vasököl-logika megszilárdítását. Észak-Kaukázus piromániás tűzoltója – ahogyan annak idején André Gluksmann az akkor még elnöki tisztségben levő Vlagyimir Putyint nevezte – most sem tudott mást ígérni, mint eddig („A terroristákat meg fogjuk semmisíteni”) és Dmitrij Medvegyev államfő is elsősorban megtorlást helyezett kilátásba. Márpedig az elmúlt évtizedben kiderült, hogy ez a „taktika” nem eredményes.
Miként az a politika sem, amelyet jelenleg a Kreml csecsenföldi „erős embere”, Ramzan Kadirov neve fémjelez. Kadirov brutális apparátusával a csecsen társadalom radikalizálódását érte csak el: s ez a felkelés, úgy rémlik, egyre inkább az oroszok (és az ott élő minden „hitetlen”) ellen vívott dzsiháddá, illetve annak propaganda-hadjáratává vált.
Ugyanakkor egyes elemzők arra is rámutattak: az öngyilkos robbantók aligha a szent háború oltárán áldozzák fel magukat, még ha Moszkva évek óta arról is igyekszik meggyőzni a Nyugatot, hogy a csecsen merénylők iszlamista szélsőségesek, külföldről verbuvált vahhábiták, akiknek az a céljuk, hogy az iszlámot a világ vezető vallásává tegyék.
A tények mást mutatnak: noha a szélsőségesek befolyása helyenként erősödött, vallási felbuzdulás csak elvétve hozható kapcsolatba a terrorakcióikkal. Az utóbbi két évben szinte minden hónapra jutott egy-egy ilyen akció. Az összesen végrehajtott 42 támadásban 63-an robbantották fel magukat, s bár többségük muszlim volt, döntő többségük a Kaukázusban született, az öngyilkos akciójuk előtt rögzített videofelvételeken valamennyien Csecsenföld szabadságát éltették, vallási célokat csak elvétve emlegettek. Tehát az eszközeiben nem válogató véres ellenállás sokkal inkább a katonai megszállás elleni utolsó eszköz, ahogy ez hasonló esetekben történt és történik Libanonban, Ciszjordániában, Irakban, Srí Lankán vagy Afganisztánban, és fő célja továbbra sem holmi iszlám kalifátus helyreállítása, hanem Csecsenföld függetlenségének kivívása.
