A válság csillapodása óta a többség már nem vágyakozik az EU-ba
A súlyos problémákkal terhelt és adósságválsággal sújtott euróövezet déli tagállamai ismét forronganak. A válság hatékony ellenszerét még egyik bajba jutott állam sem találta meg. A lakosság tűrőképességét egyre jobban felőrlő válságkezelési próbálkozások ellen ezért ismét tömegek tüntetnek Görögországban, Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban. Pedig van megoldás.
Igaz, házon kívül, a messzi északon. A nem EU-tag Izlandon, a 21. század nagy pénzügyi és gazdasági válságának első európai áldozatánál. Az ország még csak tárgyal az uniós csatlakozásról, de 2008 óta már leküzdötte az állam összeomlásával fenyegető bankcsődjeit. Túl van egy belpolitikai válságon és bő két évig tartó mély gazdasági recesszión. Nincs már szüksége külső pénzügyi segítségre sem, 2011-től a saját lábán is megáll, és bár lassan, de halad előre.
A szigetország gazdasága és pénzügyi helyzete stabilizálódott. A gazdaság már 2011-ben 2,6 százalékkal nőtt, az idén augusztusban mért 4,8 százalékos munkanélküliség pedig a legalacsonyabbak között van egész Európában. Az egyik legjelentősebb nemzetközi hitelminősítő, a Fitch Ratings 2012 februárjában Izlandot már befektetésre alkalmas országgá nyilvánította.
Mindazonáltal a 320 ezer lakosú országban nem rózsás a helyzet. Az államadósság továbbra is óriási, a hitelezők gyanakodva figyelik Izlandot és a beruházások is nagyon visszaestek. A munkanélküliség pedig részben úgy zuhant rekordmélységbe, hogy a megélhetési gondok miatt sokan kivándoroltak, míg mások kikerültek a nyilvántartásból. Az életszínvonal a húsz évvel korábbi szinten; bőven akad eladósodott háztartás is, sokan nem tudják törleszteni a lakáshitelüket.
Mégis, Izland harca a válsággal sok szempontból tanulságos. A 2008-as válságot Reykjavík részben a kilábaláshoz pénzügyi segítséget nyújtó Nemzetközi Valutaalap (IMF) által ajánlott drákói módszerekkel, részben saját, rendhagyó terápiával kezelte. Utóbbi alkalmazására az országos tiltakozások kényszerítették.
A társadalmat sokkoló 2008-as válság utáni két-három év viharos volt. A lakosság nyomására 2009-ben megbukott a kormány, amelynek vezető ereje, a jobboldali Függetlenség Párt több évtizedig vett rész folyamatosan az ország irányításában. Az izlandiak két népszavazáson (2010-ben és 2011-ben) is elutasították a külföldi hitelek egy részének a visszafizetését, s megkezdődött a válságért felelős döntéshozók felelősségre vonása.
Tavaly új alkotmányt is írtak. A még mindig parlamenti elfogadásra váró alaptörvény tervezete kimondja: a politikai döntéshozók jogilag felelnek azért, ha gondatlanul bánnak a rájuk bízott állami javakkal. A dokumentum tiltja a nemzetközi tőke túlzott befolyását is az országban; ellenzi, hogy a kormány a külföldi pénzügyi érdekek kiszolgálója legyen.
Izland problémáit – Írországhoz hasonlóan – bankjai okozták, nem az államadósság. Ezért a kormánynak óriási összegeket kellett fordítania a bankok stabilizálására. A főkolomposokat, az ágazat 85 százalékát alkotó és csődbe jutott mindhárom magánbankot – a Glitnirt, a Kaupthingot és a Landsbankit – pedig egy hét alatt államosította és szigorú felügyelet alá helyezte.
A kormány így megmentette az izlandiak megtakarításait is a három bankban. Pénz híján azonban mindenki másnak megtagadta a banki tartozások kifizetését. Nekik csak a bocsánatkérésekből jutott. A külföldi hitelezők, befektetők és betétesek ezért pénz nélkül maradtak, sokan azóta is orrolnak Izlandra, vagy perlik az államot.
A válság leküzdéséhez Izland 4,6 milliárd dollár segélyt kért és kapott az IMF-től és észak-európai államoktól. 2011-ben megszabadult az IMF-gyámságtól. Izland kilábalása a válságból olyan jól és viszonylag gyorsan sikerült, hogy a pénzügyi szervezet nemrég megdicsérte, s példaként állította a krízisországoknak.
A lakosság azonban nem felejtette el az IMF-nek, sem a politikusoknak a nemzetközi pénzügyi segélycsomag feltételeként szabott és végrehajtott kemény megszorításokat, és azok tehertételeit. Ezek az intézkedések megtépázták az IMF, az izlandi politikai pártok és parlament népszerűségét is. Az új alkotmány tervezete nem véletlenül rögzíti, hogy az állampolgár a politika főszereplője, nem a politikus.
Mindezt szem előtt tartva talán nem meglepő, hogy az EU-ban nem vonzó az izlandi válságkezelő recept. Az uniós, illetve euróövezeti országok politikusainak aligha lenne ínyére, hogy mellőzzék őket. Az is valószínűtlen, hogy a politikusokat dróton rángató bankárok és nemzetközi hitelezők jó néven vennék, ha kisöprűznék őket egy-egy válságországból, esetleg bíróság előtt kellene felelniük viselt dolgaikért.
Az izlandiakat meg egyre kevésbé foglalkoztatja az EU, amely a szigeten kezdi elveszíteni vonzerejét. A lakosság nagyobbik része – 2009-cel ellentétben, amikor Reykjavík a tagfelvételt kérte – már nem hiszi, hogy az EU-csatlakozás előnyt jelentene számukra, ha ismét kitörne a válság. A többség az eurót sem akarja. Szereti a koronát, noha a nemzeti valuta 2008-as összeomlása sokakat koldussá tett.
Ólafur Ragnar Grímsson államfő is euroszkeptikus; elutasítja az uniós tagságot. A kormány, amellyel 2010-ben kezdődtek meg a tagfelvételi tárgyalások, elvben EU-párti. A parlament, az althing viszont nem lelkesedik a csatlakozásért. Az EU-ellenes Morgunbladid napilap által a nyáron megkérdezett mind a 63 parlamenti képviselő közül ugyanis 39 ellenezte a tárgyalások folytatását Brüsszellel.
