Az eurózóna végnapjait éli. A valutaunió felbomlása már csak idő kérdése.
A következő öt évben óhatatlanul bekövetkezik, de az sem kizárt, hogy a 2014-et sem éli meg...
Nem számoltam, hogy az utóbbi egy-másfél esztendőben hányszor fordult elő, de már-már következetesen ismétlődő „jelenség”, hogy egy-egy, e hasábokon „megzenésített”, ad hoc témám rövidesen a honi- és világsajtó fókuszába kerül, legalábbis több hírforrás is foglalkozni kezd a kérdéssel. Persze nem személyes erényt látok ebben, sem jós, sem szimatkutya nem vagyok, csupán az esetek folytonos ismétlődése folytán figyeltem fel rá, mint afféle furcsa koincidencia-sorozatra.
A múlt hét végén ugyanitt a görög hitelválságra, lehetséges következményeire és ennek kapcsán az európai monetáris uniót fenyegető veszélyekre igyekeztem felhívni a figyelmet, egyszersmind az eurózóna megszűnését is valószínűsítve. A fentiek fényében ezért nem is lepett meg túlságosan, hogy a CEBR (Centre for Economics and Business Research) két napra rá kiadott elemzése sajátos déjà vu volt, hovatovább még borúlátóbb jövőt sejtet.
A londoni gazdaságkutató intézet elemzése szerint Görögországnak várhatóan még több pénzügyi segélycsomagra lesz szüksége, ám előbb-utóbb mind a lakosság, mind a külföldi hitelezők belefáradnak ebbe a kilátástalan csatába; így Görögország – és vele együtt vélhetően több tagállam is – kilép az eurózónából, ami a valutaunió felbomlásához vezet. A segélycsomagok újabb sorozata és a végső soron bekövetkező adósságátrendezés késleltetni fogja ugyan a felbomlás pillanatát, de az – várhatóan a következő öt évben – elkerülhetetlenül bekövetkezik. Sőt, az sem kizárt, hogy már 2013-ig megtörténhet.
Jack Straw, a brit Munkáspárt egyik legtekintélyesebb politikusa (a Labour kormányzás idején belügy- és külügyminiszter, majd igazságügy-miniszter is volt) szintén hasonló húrokat pengetett a görög adósságválságról tartott hétfő esti parlamenti vitanapon, mondván a 17 tagú valutaunióra lassú haldoklás vár, az jelenlegi formájában nem életképes, folyományaként menthetetlenül összeomlik. „Ha már az euró mostani formájában össze fog omlani, nem lenne-e jobb, ha a lassú haldoklás helyett ez minél gyorsabban megtörténne?” – toldotta meg Straw fejtegetését eme retorikai kérdéssel.
Csaknem a fentiekkel párhuzamosan a világ egyik legtekintélyesebb közgazdásza, – a sajtóban gyakran Doctor Doom (dr. Végítélet) néven emlegetett – Nouriel Roubini is kételyeinek adott hangot az euróövezet jövőjével kapcsolatban. A New York-i és a Yale Egyetem ismert gazdaságtan-professzora, aki a globális pénzügyi válságot is „megjósolta”, a Financial Timesban azt írta, hogy az euróövezeti válsággal kapcsolatos, „majdcsak átevickélünk valahogy” megközelítéssel nem sikerült gyógyírt lelni az alapvető problémára, vagyis az unión belüli széttartó folyamatokra, és ha ez nem változik, az euróövezet – egyes tagországok kihullásával – a felbomlás felé veszi az irányt.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) hétfőn kiadott jelentése is arra figyelmeztet, a döntő lépések meghozatalának kudarca gyorsan terjesztheti a feszültséget az euróövezet magja felé is, és jelentős globális tovagyűrűző hatást eredményezhet, a világ más nagy gazdasági erőközpontjait is érintve. Vannak közgazdászok, akik a jelen folyamatokra már idejekorán figyelmeztettek. Az euró nem fogja túlélni az első nagy válságot – jósolta anno Milton Friedman amerikai közgazdász... aztán 2002-ben rátett még egy lapáttal, mondván, az eurózóna 5-15 éven belül széthullik.
Az euró, amely az elképzelés szerint örökre egyesíteni volt hivatott a kontinenst, a legnagyobb veszéllyé vált Európa jövője számára – írja szerdai számában a Der Spiegel is. A valutaunió felbomlása évtizedekkel vetné vissza Európát, amely aligha tudná kiheverni ezt a csapást. Pozícióját amúgy is fenyegetik Ázsia feltörekvő gazdaságai – szögezi le a legbefolyásosabb és legolvasottabb német hetilap.
Nem vitás, ezért akarják az európai politikusok mindenáron megvédeni az eurót, ezért hagyják jóvá egyik mentőcsomagot a másik után. Valójában időt akarnak nyerni (legalább saját mandátumuk lejártáig), remélve eközben azt is, hogy a piacok megnyugszanak, a reformok hatása pedig beérik, majdcsak valahogy visszarendeződnek a dolgok.
Csakhogy az euróválság gyökerei mélyebbre nyúlnak: a valutaunió ugyanis „napsütéses időre” készült konstrukció. Megálmodásakor abban reménykedtek, hogy az egységes valuta révén mintegy magától megoldódik az euró-konstrukció alapvető problémája, nevezetesen az euró által összekapcsolt országok gazdasági fejlődése automatikusan nivellálódik.
Csalóka reménynek bizonyult, hiszen csak a kamatok egyenlítődtek ki, mivel az Európai Központi Bank az övezet gyenge és erős tagállamai számára egységes kamatszintet állapított meg. Így azután rengeteg tőke áramlott Spanyolországba és Írországba, hatalmas ingatlanbuborékot képezve. A görögök és portugálok ennek folyományaként nagyobb lábon éltek, jóval takarójuk hosszán túl nyújtózkodtak, többet importáltak, mint amennyit exportáltak, a belföldi fogyasztás finanszírozása érdekében pedig újabb és újabb adósságokba verték magukat.
Ennek vetett véget egy csapásra a globális pénzügyi válság. A csapok elapadtak, a spanyol és ír buborék kidurrant, a görög adósságról pedig kiderült, sokkalta nagyobb a beismertnél. Egyenes eredményeként a valutaunió most haláltusáját vívja, Európa még szorosabb gazdasági összeforrása helyett a különbségek vizesárka immáron szakadékká terebélyesedett, az esélye annak, hogy az euró a jelenlegi formában fennmarad, kisebb, mint valaha.
