Barack Obama olyasmire kényszerült, ami ellen tíz évig harcolt: új fegyveres akciót indított Irakban. A két Bush és Clinton után negyedik elnökként teszi ezt „az amerikai ambíciók temetőjében” – ahogy a New York Times hírelemzője fogalmaz. Az ellenzéke által „gyávasággal” (a magyar jobboldal legvadabb hangú, hatalmi kötődésű szócsöve által pedig a világ összes rosszával) vádolt Obama vajon feladta volna elveit?
A csütörtök esti bejelentés a humanitárius akcióról (ősi vallású iraki jazidiak tízezrei egy kősivatagba menekültek) és a „korlátozott légi csapásokról” (a jazidiakat üldöző szunnita fegyveres csoportok ellen) eleve kizárta az inváziót – és újabb éles bírálatot vont maga után a jobbszélről. Az önkorlátozás kétes hatékonyságú lehet, ám az önfelkent „Iszlám Állam” (IÁ) barbár csapatait (még az Al-Kaida is elhatárolta magát tőlük!) éppen a korábbi megszállás csiholta ki.
Az Egyesült Államok kétezer milliárd dollárt költött az iraki háborúra – Obama előtti lépések következményeként. Ez már önmagában véve is elég ahhoz, hogy a fél Irakot ellenőrző IÁ ellen fellépjen Washington, hiszen a bagdadi kormány tehetetlen. Obama döntését azonban érdemes globális szempontból vizsgálni.
A hidegháború végét követő évtizedben az USA-nak katonai és gazdasági téren semmilyen riválisa nem akadt. Ennek a korszaknak a csúcsán következtek be a szeptember 11-ikei terrortámadások, amelyek megtorlásául az akkor hatalmon lévő neokonzervatívok meggondolatlan háborúkra szánták rá magukat, miközben adócsökkentő és dereguláló neoliberális belpolitikájukkal legyengítették az amerikai gazdaságot. A két világnézet ilyen ötvözete arra figyelmeztet, hogy nem szabad dobálózni sem a konzervatív, sem a liberális jelzőkkel.
Ennek a felelőtlen Bush-politikának a következményeként alakult ki a jelenlegi többpólusú „világrendszer”, amelyben a nyugati piacokat olcsó munkaerő és annak kizsákmányolása alapján ellátó Kína (lásd a helyi profithajhászás miatt 75 emberáldozatot követelő múlt heti gázrobbanást), de a természeti kincsei és szigorú autokratikus rendszere által feltörő Oroszország is újból szuperhatalmi ambíciókat táplálhat.
Obama hitt abban, hogy a hidegháború után a világ képes lesz demokratikus úton felelős vezetőket választani és legégetőbb gondjait tárgyalások útján megoldani. Ehhez akart példát mutatni az amerikai fölény visszafogásával. Ám ehelyett sokasodnak a felelőtlen vezérek és a válsággócok. Oroszország egyszerűen lecsippent egy-egy darabot szomszédai területéből, amivel étvágyat gerjeszt mások számára, például Ukrajna feldarabolásához. Ezzel további viszályokat gerjeszt – lásd az új szóháborút, amelyben Bukarest Moszkvát vádolja Budapest felbujtatásával, nemcsak Kárpátalja, hanem Erdély „bekebelezéséhez” is.
Keresztény menekültek Erbil, az iraki kurdok fővárosának egyik templomában (Fotó: Beta/AP)
Kissé keletebbre, a szunnyadó viszályok melegágyában – a magyar miniszterelnök személyes döntése alapján életfogytiglanija ellenére elengedett azeri baltás gyilkost kitüntető – Ilham Alijev elnök Twitteren teszi közzé vérmes céljait: ellenségnek nevezi a szomszédos Örményországot, és visszafoglalással fenyegeti az örmény többségű Hegyi-Karabaht. Nyilván úgy gondolja, itt az alkalom a látványosabb viszályok árnyékában cselekedni.
Ez közönséges szájhősködés ahhoz képest, hogy egy álló hónapja a gázai vérfürdővel és rombolással, valamint az – amerikai pénzen és technológiával Izraelt védő Vaspajzs következtében többnyire csak ijedelmekkel fenyegető – értelmetlen Hamász-rakétákkal foglalkozik a világ. A líbiai felfordulásra meg a szíriai polgárháborúra már oda sem figyel senki, holott ez mind összefügg az iraki terroristák hadjáratával.
Az amerikai hegemónia sok bajt okozott a múltban, de a most fortyogó viszályok arra intenek, hogy a világ nagy része még mindig képtelen saját békéjének biztosítására. Hegemón nagyhatalomra van szükség – és ezt a szerepet csak az USA töltheti be úgy, hogy az ne kifejezetten önérdekű célokkal történjen. Obama nem ilyen szerepre készült, amikor az elnöki posztért indult, s ez a 2008-as gazdasági válsággal együtt csak bátorítja az emberiség kölcsönös függőségét kiaknázó erőket. A legkevesebb, amit most megtehet, hogy megakadályozza Irak erőszakos feldarabolását és egy hétszázezres kisebbség kiirtását.
