Ádáz küzdelmet vívnak Irakban és Szíriában a kurdok az Iszlám Állam (IÁ) fanatikusaival. A térségbeli országokban szétszórtan élő népcsoport törökországi közössége, amely szülőföldjén 1984 óta harcol a jogaiért a mindenkori kormány ellen, ugyanakkor a fegyverletétel lehetőségét vizsgálja.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A háborúskodás beszüntetésére épp a napokban kérte fel Abdullah Öcalan az általa vezetett, de a hazájában, Törökországban betiltott Kurdisztáni Munkáspártot (PKK). A legnagyobb helyi kurd szervezet főembereként azt javasolta, hogy a PKK a tavasz végéig tartson rendkívüli kongresszust, s ezen fogadjon el „történelmi jelentőségű döntést” a fegyveres harc befejezéséről. Ennek feltételeit azonban előzőleg Ankarával egyeztetve kellene kidolgozni.
Bár Öcalan tizenhatodik éve az egyik legszigorúbban őrzött török börtön foglya, a kurdok mégis a vezérüknek tartják. Nem sokkal 1999-es elfogása után terrorizmus vádjával halálbüntetést szabtak ki rá, de a bíróság később életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatta az ítéletet. Öcalan emiatt a rács mögül próbálja befolyásolni az 1978-ban alapított szervezetet, amelyet ténylegesen Murat Karayilan irányít, illetve működtet.
Az utóbbi években változott a PKK gerillaháborús taktikája, hiszen – a bebörtönzött vezér – a fegyveres küzdelem helyett a megbékélést szorgalmazza. Javaslatára a kurd lázadók már 2012-ben tárgyalóasztalhoz ültek Ankara képviselőivel. Egy évvel később – a török titkosszolgálattal folytatott tárgyalásai eredményeként – pedig egyoldalúan átfogó tűzszünetet hirdetett. Röviddel utána utasította a PKK-gerillákat, hogy hagyják el dél-törökországi rejtekhelyeiket, s vonuljanak vissza észak-iraki támaszpontjaikra. A harcok befejezéséért cserébe azt kérte, hogy a török állam biztosítsa az ország területén élő – 12–15 milliósra becsült – kurd lakosság jogait.
Hasonló utasítást már 1999-ben is kiadott, de akkor török egységek lecsaptak a távozó PKK-harcosokra, s több százat megöltek. A legutóbbi (a 2013-as) kivonulási kísérlet nem vérfürdőbe, csak kudarcba fulladt. A kurdok ugyanis úgy ítélték meg, hogy elvonulásukért cserébe Ankara semmit nem hajlandó adni nekik. Ezért lefújták az akciót. Mindazonáltal a tűzszünet érvényben van, noha olykor-olykor megsértik.
A feszültséget Recep Tayyip Erdoğan államfő is megpróbálta csillapítani. Két éve (miniszterelnökként) demokráciacsomagot mutatott be. Ennek részeként olyan reformintézkedéseket hirdetett meg, amelyek a korábbinál több jogot biztosítanának hazája népcsoportjainak, köztük a kurdoknak. A kisebbségi és emberi jogi problémákon javítani hivatott rendelkezések lehetőséget biztosítanának „a töröktől eltérő nyelvek és nyelvjárások oktatására a magániskolákban”, ami korábban tilos volt.
A kurdok elutasították a tervet, mert nem felel meg az elvárásaiknak. Azt követelik, hogy nyelvüket a kurd diákok az állami iskolákban is tanulhassák, a népcsoport identitásának megőrzését pedig az alkotmány szavatolja.
Öcalan minapi békefelhívásával – amint azt megbízottai révén közölte – azon eltökéltségét akarja bizonyítani, hogy a fegyveres harc helyett a demokratikus politizálást támogatja. Cserébe tíz intézkedést vár el az államtól. Ezek egyike az új alkotmány elfogadása.
A többségében kurdok lakta délkeleti országrészben sokan örömmel fogadták Öcalan békejavaslatát. Ők már alighanem belefáradtak a háborúskodásba, az örökös bizonytalanságba, állandó feszültségbe és a hatóságok szigorú biztonsági intézkedéseibe.
A béke igazán jól jönne a veszélyes régióban. A kurdok autonómiájáért folytatott háború ugyanis rengeteg szenvedést okozott arrafelé. A PKK és a hadsereg között évtizedek óta tartó fegyveres konfliktusban (hivatalosan) ráadásul már több mint 45 000 ember vesztette életét.
A török elnök, fenntartásokkal ugyan, de üdvözölte Öcalan legújabb kezdeményezését. Erdoğan azonban közölte: a PKK terrorszervezet, ezért tagjainak kell letenni a fegyvert.
A PKK-t az Egyesült Államok és az EU is terrormozgalomnak tartja. Brüsszel ennek ellenére üdvözölte Öcalan békejavaslatát.
A kurd lázadók viszont elutasítják a börtönben ülő vezér kérését. Döntésüket azzal indokolták, hogy előbb a török kormánynak kellene őszinte gesztusokat tennie. Például úgy, hogy haladéktalanul visszavonja a parlamenti vitára bocsátott és a rendőrség jogköreit jelentősen kibővítő belbiztonsági törvénytervezetet.
A javaslatot elutasítók egy része ugyanakkor azt állítja, hogy Erdoğannak nem is célja a kurd kérdés megoldása. Szerintük az államfő sokkal inkább abban érdekelt, hogy a kurdok meggyengüljenek, és lehetőleg minél tovább megosztottak legyenek Törökországban és a régióban egyaránt, ahol további, legalább húszmillió társuk él, főként Szíriában, Irakban és Iránban. A térség főbb geopolitikai szereplőinek, így az USA-nak, Iránnak, az iraki araboknak, de még Szíriának is elvben ez a legkényelmesebb megoldás.
Ankara az utóbbi években javított korábbi rossz kapcsolatain az Észak-Irakban megtelepedett kurdokkal, a szomszédos Szíriában élőket azonban nem szíveli. Erre utal az is, hogy a csaknem 600 ezer főnyi török hadsereg – amely a NATO-ban a legharcedzettebbek közé tartozik – ölbe tett kézzel nézi a szíriai kurdok élet-halál harcát. Talán azért, mert Ankara abból indul ki, hogy a szíriai kurd területeket uraló Demokratikus Unió Párt (PYD) az Öcalan-féle PKK helyi szárnya.
A 78 millió lakosú Törökországot több mint tíz éve kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) néhány tisztségviselője a PKK-t nemrég rosszabbnak nevezte, mint az IÁ tömeggyilkos dzsihadistáit. Úgy tűnik, ez a megjegyzés nem jutott el a fegyverletételt szorgalmazó Öcalanhoz.
