„Egyet választ, kettőt kap” – ez volt az egyik első, félremagyarázható mottója Bill Clinton korai elnökségének, amikor 1993-as hivatalba lépése után azonnal megbízta feleségét, Hillary Rodham Clintont az egészségbiztosítási reform előkészítésével. Hillary azonban nem feleségként vagy First Ladyként látott munkához, hanem a politikában régóta – férjétől is régebb óta – jártas jogászként. Elvégre ő már a Richard Nixon leváltásával foglalkozó vizsgálóbizottságnak is tagja volt jogászként, sőt egyetemista kora óta foglalkozott égető szociális kérdésekkel.
Amerika azonban nem szereti, ha az elnökfeleségek „belekontárkodnak” a politikába: az első ilyen First Lady Eleanor Roosevelt volt, aki még férjénél is ambíciózusabban vetette magát a politikába, sőt ő győzte meg gyermekbénulásban szenvedő férjét, hogy ne adja fel a közéleti szereplést. Eleanor rengeteget kampányolt FDR nevében, de attól sem riadt vissza, hogy kifinomultabb szociális érzékenységét követve szembe menjen az elnöki politikával az átlagember védelmének érdekében. Eleanor a férje halála után is tovább politizált, akkor már saját nevében: először azért kampányolt, hogy az USA belépjen az ENSZ-be, majd amikor arra sor került, a világszervezet emberi jogi bizottságának az elnöke lett. Később a Kennedy-kormányzatban a nők helyzetével foglalkozó bizottságot vezette. Clintonékhoz abban is hasonlított a Roosevelt-házaspár, hogy az ő házasságuk is megbicsaklott, amikor FDR korai hűtlensége kiderült. Eleanor azonban épp úgy nem hagyta el, mint Hillary a saját férjét – amit sokan politikai számításként könyveltek el.
A Hillaryéhez hasonló „házastársi” politikai pályafutás persze egyedülálló – mint ahogy az a mélységű gyűlölet is, amelyet az amerikai jobboldal egy része táplál a volt First Lady, New York-i szenátor, majd Obama első külügyminisztere iránt. Annak ellenére, hogy Hillary a világ legismertebb és legkedveltebb női politikusa, az amerikaiak 54 százaléka nem tartja „becsületesnek” és „szavahihetőnek” – ami egyrészt a politikával együtt jár, másrészt kifejezetten Hillary ellen irányul. Egyszerűen nehéz elfogadni azt, hogy a Clinton-házaspár a Fehér Ház után nem vonult vissza a politikai életből.
Mint ahogy azt is nehezen fogadják el egyesek, hogy Clintonék 2001 óta alaposan meggazdagodtak. Senki sem vitatja az öröklött pénzű politikus milliomosok vagyonát, de ha valaki saját politikai munkájából „szedi meg” magát, akkor az roppant gyanús – talán érthető okokból. Ezért sorakoznak az újabbnál újabb botrányszagú ügyek Hillary nemrég bejelentett elnökjelölti kampánya körül.
A héten a Clinton-alapítvány külföldről származó bevételeit kezdték a nyakába varrni, különösen azt a 145 milliót, amely Oroszországból érkezett (és amit Clintonék jótékonysági célokra használtak fel), miközben Hillary külügyminiszterkedett – és miközben egy amerikai tulajdonban lévő kanadai urániumbányát oroszoknak adtak el, washingtoni kormányjóváhagyással. Előrevetítve ezt a helyzetet, Hillary megválasztása esetén mindenképpen gonddá válhat a Clinton-alapítvány külföldi forrásokból származó bevétele, hiszen az ilyen helyzet azt a látszatot keltheti, hogy egy vezető politikusnőt – korábban „csak” külügyminiszterként, 2017-től pedig esetleg elnökként – befolyásolni lehet a férje alapítványának adományozott pénzzel. Clintonék támogatói szerint semmilyen megvalósított befolyás nem mutatható ugyan ki, de a percepció erősebb lehet mindenféle racionális érvnél. Pedig Clintonék – az 1993-as reformkísérlet gyors bukása után – vigyáztak arra, hogy ne legyenek egyszerre mindketten hivatalban.
Összehasonlíthatatlanul veszélyesebb a helyzet ugyanis, ha az utóbbi fajta „kapcsolt politizálás” is fennáll, főleg ha abból sokak által érzett, sőt kimutatható hatalmi összefonódás származik. Egyrészt igazságtalannak tűnik megtiltani egy házaspár mindkét tagjának, hogy ugyanazt a hivatást űzzék – másrészt a politikai munka közéleti értékelése elsősorban a meg- és ráérzéseken, percepción és önérdekű tolmácsoláson múlik. Ha valaki elmulasztja ennek a figyelembe vételét, nem csodálkozhat, ha legjobb szándéka ellenére is kedvezőtlenül ítélik meg munkájának összeszövődéseit és az abból fakadó hatalmi helyzetet. Még akkor is, ha a legnépszerűbb és legsikeresebb elnökök egyikéről van szó.
