A klímaváltozás tényét vagy akár csak fogalmát is elutasító amerikai jobboldal az idei nyári hőségben és a világszerte jelentkező viharok rengetegében is afelett örvendezik, hogy „mégsem kell semmit tenni”: nincs itt baj, majd a bolygó faállományának növekvő széndioxid-termelése meg a naptevékenység csökkenése mindent megold magától. Vidáman égethetjük tovább a kőolajat, rétegrepeszthetjük a kőzetet a márgagáz kisajtolása érdekében, teljesen fölösleges alacsony hatékonyságú napelemekre meg szélerőművekre pazarolni az adófizetők pénzét.
A klímaváltozás társadalmi vetülete roppant bonyolult: olyan politikusok vitáznak róla, akiknek fogalmuk sincs a jelenség tudományos megalapozottságáról. Mindenki a saját előítéleteit igazoló és szájízét édesítő kutatást keres, és egyáltalán nem számít, hogy az egyik oldal – legalábbis a tudomány területén – túlnyomó többségben van a másikkal szemben.
Mint ahogy a politikában sem számít, hogy merre billen a mérleg, ha a választók konkrétan kifejezett preferenciáit vizsgáljuk. A szavazás ugyanis nem erről szól, hanem arról, ki tudja jobban eladni – no nem a portékáját, mert azt bizony gyakran leplezik a legsikeresebb mellébeszélők, hanem – önmagát. Így válik lehetségessé, hogy még a legdemokratikusabb rendszer sem jeleníti meg hűen a polgárok érdekeit. Az amerikaiak többsége ugyanis általános kérdésre válaszolva konzervatívnak vallja magát, de ha konkrét kormányprogramokról faggatják, akkor kiderül, hogy sokkal nagyobb arányban a liberális politikát támogatja.
Az amerikai kongresszus, de különösen a republikánus többségű képviselőház kiváló példája ennek a helyzetnek. Mielőtt bárki rásütné erre a megállapításra az elfogultság bélyegét, emlékeztessünk: a kongresszus munkájának megítélése történelmi mélyponton van. Az amerikaiak alig 9-10 százaléka tartja úgy, hogy szövetségi képviselői jó munkát végeznek. Ez az adat minden ideológiai határt átlépve ítélkezik a politika hatékonyságáról.
A képviselőházi többség – abbéli eltökéltségében, hogy bármilyen siker lehetőségét meghiúsítsa Barack Obama számára, azt az egyszerű utat választja, hogy mindenre nemet mond. A héten éppen annak a bevándorlási reformtörvénynek a napirendre vételét vetette el, amelyet a szenátus több hónapos munka árán pártközi kompromisszumokkal dolgozott ki és kétharmados többséggel fogadott el. A Teadélután mozgalomhoz tartozó republikánus képviselők, akik saját pártjuk mérsékelt köreit is túszként tartják fogva, egyszerűen elutasítanak minden kompromisszumot, sőt a kompromisszumok kötelező keresésének alkotmányos útját is. Miközben természetesen országszerte azt harsogják, hogy foggal-körömmel védelmezik a negyed évezredes alkotmány „eredeti” rendelkezéseit.
A jobboldal másik e heti „sikere” a farmerek szubvenciójáról szóló törvény elfogadása volt, pontosabban a szegények számára fenntartott ételjegy-program abból való kizárása – negyven év után először. Mintegy utólagos igazolásként Mitt Romney tavalyi elnökjelölt arra vonatkozó kijelentésére, hogy őt bizony „nem érdekli a társadalom [szegényebb] 47 százaléka”. Texasban és néhány más szövetségi államban a nőellenes törvényhozás burjánzott el olyan formában, hogy – különböző adminisztratív követelmények támasztásával – nemet mondanak a nőgyógyászati tanácsadással foglalkozó klinikák fennmaradására. Noha a jobboldal végső célja állítólag az abortusz teljes betiltása, a fáradhatatlan nőellenes tevékenység éppen a nem kívánt terhességek megelőzésének a kárára megy, megint csak a kompromisszumnak mint döntéshozatali módszernek a teljes elutasításával. Ahol csak teheti, az amerikai jobboldal az erő politikájával él.
A jobboldal számára – a libertariánusokat kivéve – Amerika külföldi fellépésében is az erőszak javaslata, sőt követelése az egyetlen módszer: Miért nem avatkozott be Obama itt vagy ott, miért nem küldött hadsereget a bengázi támadás ellen, miért nem vonja meg a támogatást az egyiptomi hadseregtől – és így vég nélkül. Az egyetlen válasz a jelenlegi kormányzat minden egyes lépésére a Nem!
Természetesen minden ellenzéknek az a dolga, hogy nemet mondjon a hatalmon lévők politikájára. Csakhogy az, ami az Egyesült Államokban az utóbbi időben történik, az nagyon „nem-amerikai típusú politizálás” – éppen azok részéről, akik a legtöbbet hivatkoznak a rendszer „felsőbbrendűségére”.
Végső soron ehhez fűződik politikai „halálfélelmük” is: a bevándorlási reformtól azért rettegnek, mert máris látszik, hogy az USA demográfiai változásai egy „másfajta” többséget hoznak létre. Kell az olcsó munkaerő, kellenek azok a milliók, akik hajlandók 3-4 munkahelyen éjjel-nappal a legnehezebb és legalantasabb munkákat éhbérért elvégezni – de nem kell hogy ezek az emberek bármilyen módon beleszóljanak a társadalom életébe. Végső soron érthető ez a félelem – csakhogy akkor azt is illene elismerni, hogy az eddigi prosperitásnak egyszer vége lesz, mert az alapjában véve egyedülálló történelmi, földrajzi, gazdasági és politikai körülményekből eredt, amelyek során mindig voltak olyan kizsákmányolt rétegek, amelyek kénytelenek vagy hajlandók voltak elviselni a „felsőbbrendű” fajta uralmát.
A sokat hivatkozott Függetlenségi nyilatkozat persze nem ezekkel az eszmékkel vívta ki a világ csodálatát – de ezt könnyű elfelejteni. Ezen a forró nyáron elég, ha a Nem!-ek taktikáját választják – gondolják azok, akiknek a nyilatkozat csak addig fontos, amíg „fajtájuk” eredeti dicsőségére lehet felhasználni.
