Hetvenedik életévünket töltjük be az idén mi ketten: a Jó Pajtás meg én. Nem pontosan ugyanazon dátummal kezdtük meg az életünket, magam hatvanegy nappal idősebb vagyok, így a nyolcadik ikszet is ennyivel előbb kezdem majd, mint kedves gyermeklapunk, amelynek 65 éve cimborája vagyok. Ám bevallom, először csak az ábrák és a betűformák érdekeltek, bátyóm adta két kicsi kezembe a Pionírújságot 1950 őszén, s azóta kisebb megszakításokkal szemlélője, olvasója vagyok. Igaz, az utóbbi másfél évtizedben jobban az internet helyettesíti bátyámat, azért a lelkesedésem nem lankadt, bele-belelapozgatok a friss számokba, és kíváncsian böngészgetem a diákok szépirodalmi és publicisztikai megnyilvánulásait, az igazi madárcsicsergéseket. Egy-egy szöveg után földereng előttem ceruzavéget rágcsáló, töprengő gyerekkorom, szövegalkotói próbálkozásaim izgalma, nehézsége, megoldásainak lehetősége, a sikerült vagy a nem sikerült végeredménye. Ezeket a számomra legkomolyabb oldalakat követheti csak a többi rovat, az irodalom, a riportok és beszámolók. Még a humoroldalt is kedvelem, ki nem hagynám, mert a fölnőtt világ vaskossága, bárdolatlansága sivatagában kedves oázisok a nyelvi bravúrok ostorának sudarában csattanó viccek, pompás karikatúrák.
De mást is említenem kell a Pionírújsággal kapcsolatosan. Legtöbbet ő segített nekem az olvasás művészetének elsajátításában. Bátyámtól lestem el a betűk fölismerését, és őket keresgettem a gyermeklap régebbi számaiban.. Először bizony nehezen ment, mert csak a nagybetűket identifikálhattam, de tavasszal, mint a virágocskák, kibújtak a kisbetűk is, jobb mutatóujjam hegyével fölfedeztem mindnyáját. Mire iskolába kerültem, folyékonyan olvastam. Az írást tanító nénim próbálgatta velem, bizony váltakozó sikerrel, mert a betűket ugyan papírra vetettem, de szépségével, takarosságával folyton baj volt. Emiatt többször meg is cirógatta a fülem tövét, de a csattanós után sem ment rendesebben a cirkalmazás. Bizony az év végén a kolóniai kisiskolában (a zentai Emlékiskola udvarának nyugati végében, a pékműhellyel átellenben) kegyelemosztályzatot osztott rám rektor asszony Szorcsik Ilma, s anyámnak meg is jegyezte, ez a gyerek soha nem tanul meg rendesen írni!
Negyedikes koromban, 1956. szeptember elején határoztam el, hogy írok a Pionírújságba. Akkor a kanizsai Zmaj Jovan Jovanović Nyolcosztályos Iskola tanulója voltam. Akkor indult új nevén a Zárda, addig Arany János diákjai voltunk. Már korábban sem volt idegen tőlem a szövegalkotás, néha még versfaragással is megpróbálkoztam. Történt pedig, hogy a negyedik legelején új tanító nénit kaptunk, Bekovics Irénnek hívták, fiatal volt, és mosolygós, kökény szeme csillagként ragyogott, gödröcskék hintáztak arca közepén. Én azonnal és alighanem halálosan beleszerettem. Csakhogy mindössze két napig volt nálunk, a harmadik nap reggelén ketten jöttek be hozzánk, ő és Pató Ferenc, a kántortanítók legszigorúbb teremtménye. Irén tanító néni rövid búcsúbeszéd után becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, Feri bácsi meg birtokba vette a katedrát, és megkezdte okításunkat. Huj, de csalódott voltam! Haragudtam a világra, az iskolára, de leginkább új rektorunkra! Eltartott néhány hétig, mire megbékéltem Feri bácsi jelenlétével. Pedig épp ő lett első igaz mesterem a pedagógiai pályán, vén fejjel különösen is sokszor eszembe jut egy-egy pompás megnyilvánulása, szakmai megoldása. A tanítócsere napján szomorú szívvel mentem haza, könnyes szemmel meséltem anyámnak a történteket. Szülém vigasztalgatott, azzal biztatott, hogy Feri bácsi jó tanító lesz, én meg végül kedves képébe üvöltöttem, nem lesz jó, ő nekem nem kell, adják vissza a másikat! Végül a barátfüle megbékített, a szilvalekvárból különös eszme szívódott tudatomba: megírom én bánatomat a Pionírújságba, aztán Irén néni elolvassa, s biztosan visszatér hozzánk.
Egész délután rágtam ceruzám végét, sokat radíroztam, kandúrmód fújtam a papírt, végül összegyűrtem és eldobtam. De égett bennem az alkotás láza, a teremtés elodázhatatlansága. Kettős lapot szakítottam ki vonalas füzetem közepéről. Kicsavartam a tintásüveg nyakát, belecsaptam tollamat, és elkezdtem életem első novelláját. Teleírtam mint a négy oldalt, alá is firkantottam, s koronaként a lap tetejére kanyarintottam a címet. (Most is így írom szövegeimet.) Fölolvastam anyámnak, aki megdicsért, neki tetszett, de azt mondta, ne küldd ezt el, kisfiam, nem való ez a Pionírújságba! Ám nem sajnálta bélyegre a pénzt, így bánatom és első novellám elhajózott a szerkesztőségbe. Vártam én, nagyon vártam a következő számokat, de nem jelent meg a munkám. Vagy egy hónap múltán levelet hozott a postás bácsi a Pionírújságtól. Reszkető kézzel bontottam föl, és ekkor addigi életem egyik legnagyobb csalódása ért, mert a levélben az állt, hogy máskor saját munkámat küldjem, és ne a szülém által megírtat! Nem is én sírtam, hanem anyám zokogott föl! Szegénykém azt sem tudta magáról, hogy elvégezte-e a második osztályt, csak azt hajtogatta, hogy harmadikba már nem is kezdett el járni. Az ő kisgyerekkorában nemigen krétázott a délszláv államhatalom a tanyasi magyar napszámosok, szegődményesek kallódó utódairól, nem bántotta senki szemét az apró libapásztorlánykák mezítlábas világa. Rendszeres olvasója maradtam a lapnak, de levelet többé nem címeztem hozzájuk.
Néhány héttel később megjelent első írásom a Magyar Szó mellékletében, a Napsugárban. Nyolcadikos koromig munkatársuk voltam. 1958 elején megindult a Gyermekrádió kistudósítóinak verbuválása is, és az elsők között bekapcsolódtam ebbe a körbe. A Gyermekrádió révén alapító tagja lehettem az Ifjúsági Rádiónak is, egyetemi éveim alatt szinte naponta bejártam a szerkesztőségébe.
Az ötvenes években két ifjúsági regényt is közölt a Pionírújság, ezeket én be is gyűjtöttem, bátyám be is kötötte őket. Egyik Arsen Diklić műve, a Kisréti szállás volt, a másik meg Vladimir Nazor híres munkája, a Jože, az óriás. Ronggyá olvastam az elsőt, annyira tetszett, s bizony nagy csalódás lett számomra az a sorozatfilm, amelyet évtizedekkel később már fölnőtt fejjel láthattam a televízióban.
Huszonévesen, kölyköcskékkel
De az örök haragnak is egyszer végét tettem! Eljött az idő, hogy az újvidéki magyar sajtópalotában kinyissam egy szerkesztőség ajtaját. Első írásom, az Ajándék, a Jó Pajtás huszadik évfolyamában 1966. január 6-án jelent meg. Egy idősebb fiúról és elsős kishúgáról szól, meg egy eltörött babáról, színes ceruzákról, egy kislány befejezetlen rajzáról, amelyet a fiú eltett kincsei közé, és fölnőtten is őrzi, mert a húgocska szeretetének láthatóvá tett megnyilvánulása, egy igazi csoda. Elsőéves egyetemista voltam, több megjelent írással, sűrűn megfordultam a Forum klubjában. Itt kapott el Nagy Irén, a Jó Pajtás irodalmi rovatának akkori szerkesztője, megígértetett velem egy kisnovellát, amelyet én karácsony előtt át is adtam, s az ünnepek utáni első számban meg is jelent.
– Pompás gyereknovella – osztályozta Gál László a megjelenés utáni reggelen, sakkozás közben. Laci bácsi állandóan sakkozott volna, én meg korán kelő vagyok eszmélésem óta, így nem csoda, hogy reggelenként társa voltam az ősi viaskodásban. – Látszik, hogy érzed a fiú-lány viszonyt, biztosan nagyon szereted a húgodat.
– Nekem nincs húgom, Laci bácsi.
– Akkor biztosan szerettél volna!
– Hát ezt én nem tudom.
Az utolsó fiatalkori gyermeknovellám, a Bűn 1971 márciusában látott nyomdafestéket. Üres óráimban nosztalgiáztam a hercegovinai Bileća garnizonjában, onnan küldtem kitépett füzetlapokra írt szövegemet Jódal Rózsának, a Jó Pajtás akkori irodalmi szerkesztőjének. A gyalogsági tartalékos tisztképző pazar drilljét nagyszerűen oldotta lelkemben a történetfaragás. Ez a szöveg az első szerelemről szól, amely az élet egyik legfontosabb, legszebb ajándéka.
Ebből a fiatalkori alkotói koromból legszívesebben A váza című novellámra emlékezem vissza, pedig az meg sem jelent a Jó Pajtásban. A hatvanas években kezdődtek a Jó Pajtás különböző versenyei, és egy ilyen verseny anyagaként jelent meg 1969-ben a Törökszegfű című antológia. (Németh István novellája jegyezte a kötetet.) Emlékezetem szerint gyermeklapunk vagy 20 000 példányban terjesztette az iskolákban. Alighanem utánnyomat is készült, mert nekem két különböző borítóval is megvan. Hát ebben az antológiában jelent meg alkotásom, s az akkori visszhang szerint igen sokan választották versenyanyagként az én szövegemet. Számomra külön értéket jelentett az, hogy egy könyvben lehettem Németh Istvánnal, Fehér Ferenccel, Kopeczky Lászlóval, Bogdánfi Sándorral, Gobby Fehér Gyulával, Deák Ferenccel, Bencz Mihállyal, akik akkor vajdasági irodalmi életünk számomra meghatározó alakjai voltak. E kötetben nekem mégis Tőke István zentai magyartanár, barátom és egyik mesterem jelenléte volt a legkedvesebb, hiszen egyetlen eset, hogy kezdő zentai kollégájaként vele közösen léphettem a szülőváros auditóriuma elé.
Meghatározó tanári emlékem
Fiatal magyartanárként a legmozgalmasabb iskolaévem az 1972/73-as volt. Petőfi születésének 150. évfordulóját ünnepelte akkor a világ magyarsága, természetesen mi is, kicsik és nagyok, fiatalok és öregek, akik még megmaradtunk ezen a tájon. A vajdasági általános iskolákban nagyszabású szavalóverseny indult, természetesen a Jó Pajtás adta hozzá a kelesztő kovászt. Egy versválogatás jelent meg Petőfi él! címmel, amelyben számos költő versére lelhettünk, természetesen az ünnepelt alkotó legismertebb alkotásaira is. A zentai Emlékiskolában szinte minden diák rajtvonalhoz állt, így a házidöntő igazi ünneppé válhatott.
De azon az iskolai megmérettetésen történt valami, ami a Jó Pajtás egy újabb versengési lehetőségét teremtette meg. Két évvel a Petőfi-ünnep előtt kezdtem meg a szerb osztályok tanulóinak a magyar nyelv oktatását. Akkor még, tankönyv híján, a Jó Pajtás volt a legelfogadottabb olvasási segédeszközünk, így nem csoda, hogy a Petőfi-emlékév ünnepségei nem csak a magyar tagozatokra szorítkoztak.
A házidöntőre megérkeztek a Jó Pajtás munkatársai, még Mucsi József, a főszerkesztő is, pedig ő ritkán járt terepre, de hát zentai gyerekként csak nem hagyhatta ki a szülőváros három általános iskoláját! A versenyszervezők egy általános forgatókönyvvel érkeztek, a benne vázoltak szerint kellett lefolynia mindenütt a döntőnek.
– Ez ránk nem vonatkozhat! – jelentettem ki azonnal.
– Márpedig úgy lesz, ahogy mi meghatároztuk! – vágta volna el a vitát a nagy hatalmú főszerkesztő.
– Nem lehet úgy – válaszoltam –, nálunk több kategória van.
– Miféle kategóriák?
– A magyart környezeti nyelvként tanulók csoportjai.
Csönd koppant le a tanári szoba asztalára.
– Nincsenek díjaink a számukra. Nem gondoltunk rájuk.
– Beszereztem én az ajándék könyveket, számítottam, hogy velük nekem kell törődnöm.
– Akkor jó – bólintott rá Mucsi József.
Igazi versfesztivállá lett az az iskolai döntő az Emlékiskola előcsarnokában! Talán minden tanulónk ott szorongott a nézőtéren vagy a versengők között.
– Nagy és hasznos dolgot indítottatok el – jegyezte meg a végén Mucsi József.
A versenyről szóló beszámolók, amelyek a Magyar Szóban, a Dnevnikben és természetesen a Jó Pajtásban jelentek meg, még azon a tavaszon arra csábítottak más közösségeket is, hogy a Jó Pajtás Petőfi-versenyében a magyar diákjaik mellett szerb, horvát és más ajkú gyerekeket is a magyar nyelven elmondott versek világába vezessenek.
Unoka és nagyapa
A következő iskolaévben már nem tanítottam általános iskolában, így szoros kapcsolatom a Jó Pajtással abbamaradt, lapozgattam, olvasgattam mindaddig, míg a gyereklap rám nem talált. Unokám, Péter segített gyerekalkotásokhoz, születésével kedvem kerekedett újra mesélni, történeteket mondani kölyköcskéknek. 2007-ben mutatták be megjelent könyvemet, a Szilveszter Szilvesztert, esztendőre rá első meseregényemet, a Panna és Mágocs címűt, 2009-ben a Zentai ládafiát, 2011-ben a Megéledő ákombákomot, 2013-ban a Különös kalantént.
És szóljak újra egy kötetről, a Hihetetlen mesék könyvéről is! 2012-ben a Jó Pajtás mesepályázatot hirdetett, s a beérkezett pályaművek válogatásából pompás kötetet rakott az olvasói asztalokra. E pályázatra küldtem el a Szerelmes buszok című szövegemet, és nagy örömömre bekerült a válogatásba! A pályázat meghirdetése idején már dolgoztam a Különös kalantén történetein, megvolt már a versengő darab első változata is, így alig kellett rajta korrigálnom. A mesém valóságos eseményen alapul, azt regélem benne, milyen szorongásokkal mentem először unokám elé az óvodába. A szülők ugyan mindent elterveztek, a lakáskulcs is ott volt az ügyeletes óvó néninél, de két dolgot én addig nem cselekedtem. A gyereket nem öltöztettem át, ezt vagy a szülei rendezték, vagy a mama, nem hagyták rám, minek is ügyetlenkedjem vele! A másik: azon a pesti autóbuszvonalon, amelyen ők hazafelé utaztak, én soha nem jártam, hiszen, ha néha ellátogattunk hozzájuk, kocsival mentünk. Így a gyerkőcre hagyatkoztam, ez volt a legbölcsebb, és jól is tettem. Minden ruhadarabját a kezembe adott, szólt, ha valami kényelmetlen, az átöltözés sikerült. A buszmegálló felé pedig hősiesen bevallottam maradékomnak, én nem tudom, melyik busz jár felétek, melyik a megálló, ahol le kell szállnunk.
– Ne félj, Tata! – vigasztalt a gyerek. – Én ismerem a buszokat. És a megállót is tudom, melyik.
A buszkiválasztásnál vettem észre, a gyerek fölismeri a szállítóeszközök háromjegyű számait, a hazafelé úton meg előre mondja az állomások elnevezését. Így minden zökkenő nélkül meg is érkeztünk a lakásukba.
Peti unokám másodikos tanulója a pesti Csata utcában álló hatalmas, műemlék épületben működő általános iskolának, és hű olvasója az internetes Jó Pajtásnak.
Minthogy jó hat évtizedem közös a Jó Pajtással, elmondanám, mit tanácsolnék a mostani szerkesztőknek. Vegyék kezükbe a régi évfolyamok számait. Hajdanán az irodalmi szerkesztők igyekeztek rávenni a vajdasági magyar írókat, költőket a friss, az új gyermekversek, mesék, történetek alkotására és közlésére is! Ez segítette igazán a vajdasági kortárs magyar irodalom megismerését, az iskolai nyílt irodalmi órák megtartását.
Együtt ünnepeljük-e, kedves lapom, a hetvenötödik vagy a nyolcvanadik évfordulónkat? Hát, ezt én magam miatt nem tudhatom. De hiszem, lesz olyan olvasó és alkotó, aki a százéves Jó Pajtást is köszöntheti, aki öreg fejjel is magáénak érzi a lapot, mert az egybeszövődött életével, s rájön, miként most én is, milyen jó volt mindez, hogy megtörtént, bizony sok mindent megértünk együtt mi ketten!
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
