Szabadkán elkészül a Kosztolányi-emlékpark, és átadásra kerül a magyar képtár. Az, hogy ez megvalósul, a Magyar Nemzeti Tanács kulturális tárcája elmúlt években kifejtett munkájának, egy stratégiai gondolkodásnak csak egyik eredménye. Holott az elmúlt három és fél évben nehezítő tényezők jócskán voltak, például az, hogy egyes tartományi intézmények elutasították az MNT-vel való együttműködés lehetőségét. Nemrégiben pedig az alkotmánybírósági döntéssel érte arculcsapás az MNT-t, ennek kapcsán nemrégiben a Magyar Nemzeti Tanács egyik tagja olyan kijelentést tett, hogy az MNT eddig is csupán a perszonális autonómia félkarú nyomorékja volt, az új döntés által azonban le is fejezték.
– A kultúra vonatkozásában nem érinti különösebben az alkotmánybírósági döntés az MNT munkáját – hallottuk Lovas Ildikótól, a Magyar Nemzeti Tanács kulturális ügyekkel megbízott tanácsosától.
– Várady professzor nyílt levelét és a jogászok véleményét olvasva, azt kell látnunk, hogy arculcsapás mindenképpen, de nem lehetetleníti el a munkánkat. Egyébként az is döbbenetes élmény volt, amikor két éve az akkori szabadkai polgármester demokrata párti kulturális tanácsosa folyamatosan az alkotmányossági felülvizsgálatért harcolt, abban látta a megoldást, hogy ne legyenek ,,túlzott jogaink”, ám ennél sokkal szégyenteljesebbnek tartom azt, hogy vannak olyanok, akik a jelenlegi Magyar Nemzeti Tanács tagjaként félkarú nyomoréknak nevezik a nemzeti tanácsot, miközben bejelentik, hogy ismét indulni kívánnak a nemzeti tanácsi választásokon. De hát akkor mégsem annyira félkarú? Mégsem annyira nyomorék?
A kultúráról szóló és a nemzeti tanácsokról szóló törvény összehangolása eddig még nem történt meg, és ez valóban megnehezítette a munkánkat. A Magyar Nemzeti Tanács munkájának egyik lényegi eleme ugyanis azokkal az állami intézményekkel való kapcsolattartás, ahol a magyar kulturális örökséget is őrzik, ahol magyar értékteremtő tevékenység is folyik. Nem segített rajtunk az az avítt, leginkább a kommunizmusból hagyományozódó szemlélet sem, amit az elmúlt években szajkóztak a magukat liberálisként meghatározók, hogy az MNT ,,rá akar ülni” az intézményekre. Nekik éppen az tetszett, hogy 2011–2012-ben, amikor a Demokrata Párt még nagyon erős volt, akkor a tartományi intézmények részéről erőteljes visszautasítással találkoztunk, mondván, ez a kultúráról szóló törvényben nem így szerepel, a két törvény egyes pontjai kizárják egymást. A két törvény közti eltérések valóban megnehezítették a közjogi beágyazottság elérését, de nem emeltük fel a kezünket, mondván, hogy tehetetlenek vagyunk, hanem a személyes, szakmai együttműködésekre alapozva egy erőteljes hálót építettünk ki a könyvtárakkal, múzeumokkal, levéltárakkal – szögezte le Lovas Ildikó.
CSITULÓ ELLENSZÉL
– Nagyon sokáig nem voltam biztos abban, hogy látszódni fog a befektetett munka, a kulturális színtér strukturális átalakítása, amelyben legközelebbi munkatársam Hajnal Jenő volt. Föl voltam készülve arra, hogy mint annyi területén az életnek, a művelődési életünkben is az ellenszél – mondjuk úgy – halványítja majd az eredményeket. És őszintén szólva, csodaként éltem meg, hogy nem ez történt. Persze, azt is tudom, hogy ez nem csoda, hanem nagyon sok ember kitartó munkájának az eredménye. A megújult VMMSZ Raffai Ágnessel, Csonka Ferenccel, a könyvtáraink, múzeumaink projektumai, amelyeket az MNT a saját eszközeivel támogat, vagy az a tény, hogy állandó társulata van Zentának, hogy önálló múzeuma lesz Topolyának, hogy Virág Gábor igazgatósága alatt a Forum Könyvkiadóban kitárták az ablakokat, friss ésszel, merész tervekkel, nyitottan, csakis a színvonalra összpontosítva dolgoznak. És mi történik? Előkerül Németh István első regénye, amely egyrészt egy nagyszerű regény, másrészt bátor műalkotás – osztotta meg velünk a véleményét az MNT kulturális ügyekkel megbízott tanácsosa.
– Azt, hogy az MNT kulturális szférája sikeres, nagyon sok embernek tudom és akarom megköszönni. Ma már látszik, hogy egyformán hangsúlyosnak tartjuk azt, hogy a kis citerások ne hideg teremben gyakoroljanak, vagy a táncosoknak, amikor fellépnek, amikor összeütik a bokájukat, ne félcipő legyen a lábukon, hanem csizma, hogy a Kosztolányi színház – az ország és az egyetemes magyar színházkultúra egyik legmeghatározóbb intézménye – számára ne legyen kérdéses, hogy meg tudja-e szervezni a Desiré fesztivált. Mindez egy olyan közösen elvégzett munka eredménye, amelyet a magyar kormány nagy mértékben támogatott, elismerve a tevékenységet, amelyet az MNT a kulturális élet területén kifejt. Azt hiszem, mindezek a dolgok együttesen gyengítették el az ellenszelet – mondta.
IRATRESTAURÁTORI MŰHELY
Mint kifejtette, szeretnének vajdasági szinten egy papír- és iratrestaurátori műhelyt létrehozni, ezáltal azokat a levéltári anyagokat, könyvtárban fellelhető anyagokat, amelyek a kutatók, kultúrtörténészek, irodalomtörténészek, történészek számára rendkívül fontosak, különböző vegyi vagy más eljárási formákkal megmenteni az utókornak.
– Ezt úgy tudjuk megvalósítani, ha összefogjuk az erőinket. Most zajlik a megbeszélés a Szabadkai Történelmi Levéltár, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Zentai Levéltár között, hogy mely intézmény milyen gépre pályázzon, mert ez pályázati pénzekből is valósul meg, amelyhez az MNT saját költségvetéséből hozzárendeli a saját eszközeit. Így Észak-Bácskára kialakul egy együttműködési kör, amely az itt található iratok restaurálását teszi lehetővé.
A TÁMOGATÁSOK IGAZSÁGOSABB ELOSZTÁSA
– Nagyon sok strukturális változás történt a művelődési életünkben, de ha ez nem következik be, akkor sokkal áttekinthetetlenebb lett volna a pénzelosztás az elmúlt négy évben. A Kulturális Bizottsággal és a VMMI-vel közösen ezt akartuk kiiktatni, és elérni azt, hogy mind a működési területek – akár művészeti területek, akár az amatőr tevékenység területén – mind a földrajzi területek tekintetében lehetőség szerint arányosan és méltányosan legyenek képviselve a támogatások szintjén. Emiatt akadtak sértődések, támadások. Ez teljesen emberi. Teljesen emberi azt gondolni, ha valamit már nyolc éve szervezek, akkor arra mindörökké jár a támogatás, nem léphet másik projektum a helyébe. Az élet azonban alakul, jönnek új ötletek, erőre kapnak régebbi elképzelések, sok minden változik, és az is teljesen emberi, hogy mások is helyzetbe akarnak kerülni. Ezért mérlegelni kell, súlypontokat áthelyezni – szögezte le Lovas Ildikó.
Mint az MNT művelődési tanácsosa kifejtette, a művelődési tárca katalizátor szerepet is betölt: legyenek olyan projektumok, amelyeket az MNT talál ki és hajt végre, másrészt legyen együttműködés azok között az intézmények között, ahol a magyar kulturális örökséget őrzik, ami előnyökkel járhat, mint a fent említett, tervezett iratrestaurálási műhely vagy a tavaly Zentán megrendezett Aracs-konferencia, amely eredményeként a Vajdasági Műemlékvédelmi Intézet szakemberei és a magyar szakemberek a Magyar Nemzeti Tanácsot képviselő dr. habil. Raffay Endre és Hajnal Jenő, a VMMI igazgatója közvetítésével közösen fogják kidolgozni, hogyan lehet az aracsi pusztatemplomot, a bácsi műemlékegyüttest és a dombói romokat megvédeni és a kulturális turizmusnak is átadni, hogy közben ne sérüljön az emlékmű, és mindenki nemzeti emlékezete gazdagodjék ezáltal.
– Ehhez nyitott együttműködésre van szükség, és a MNT-nek ebben megkerülhetetlen helye van, mert olyan szakembereket tudunk összekapcsolni, olyan együttműködéseket tudnunk létrehozni, amelyek egyébként nem biztos, hogy létrejönnének. Az MNT körül és holdudvarában olyan szakemberek vannak, akik a legjobbak az adott területen.
A GIMNAZISTA KOSZTOLÁNYI
– Gyakran megkérdezik tőlem, a gimnazista Kosztolányi szobra tényleg a gimnáziumnak háttal fog állni? Igen, mert úgy képzeltük el, hogy azt a pillanatot ábrázolja, amikor a fiatal Kosztolányi épp kilép a gimnázium ajtaján, és az ember nem szokott úgy kilépni, hogy közben befelé néz. Ha valami jellemző a fiatal Kosztolányira, az éppen az, hogy bevágta maga mögött a gimnázium kapuját, nem volt hajlandó kompromisszumot kötni, hogy megvolt benne az a vadság, amely az alkotó zsenit jellemzi. Kicsit szájbarágós, közhelyes lett volna, hogy Kosztolányi nézi a gimnáziumot. Ez a Kosztolányi előre tekint, mert ha valamit meg akarunk valósítani, akkor valahonnan elindulunk, és elfelé megyünk. A gimnáziumban alapozódik meg, hogy mi lesz belőlünk. Aki járt egyetemre, tudja, hogy az egyetemi évek alatt minden, amit a gimnáziumban megtanult, az összpontosul benne, következnek a legnagyobb kihívások, álmatlan éjszakák, tanulással eltöltött idő – már ha olyan egyetemre megy, ahol magas a színvonal – , tehát a gimnáziumból kilépve háttal állunk az alma maternek. Másrészt, ha a Kosztolányi-opust nézzük, az egész művészetét, akkor azt látjuk, hogy mindvégig ott állt mögötte a gimnázium, a város, a hangulat, az emlékek, amelyeknek ő a hátát vetette, amelyek tartották őt. Nem tartom mellékesnek azt sem, hogy a Kosztolányi-szobor Csáth szülőháza felé néz.
A másik kérdés, amelyet gyakran feltesznek nekem, megéri-e íróként ennyit hadakozni, szakpolitikai szerepet vállalni, érvelni, vitatkozni? Vannak napok, hetek, amikor nem vagyok biztos a válaszban. De amióta tudom, hogy itt lesz köztünk a Gimnazista, azóta egyértelmű igen van bennem. Íróként is megéri.
