A napokban az egyetemi hallgatók bejelentették, hogy amennyiben az illetékesek nem csökkentik azt a ponthatárt, amellyel az új tanévben tandíjmentesen, tehát az állam költségén tanulhatnak, az utcára vonulnak és tömegtüntetéssel adnak nyomatékot – szerintük – jogos igényüknek.
Lehet, hogy a bolognai rendszer előírásait követő tanárok talán olykor túl szigorúak, de a hallgatóknak sem ártana, ha olykor más szemével a tükörbe néznének.
A hozzáértők véleménye szerint a korábbi, immár a több évtized alatt megkövesedett oktatási és osztályozási rendszer lényegesen szigorúbb volt a mostaninál. Aki azonban komolyan vette a feladatot, ha könnyűszerrel nem is, de kemény munkával négy, legfeljebb öt év alatt befejezhette az egyetemet.
Persze a fiatalok közül nem kevesen elsősorban a szabad életet szeretnék élvezni, s a tanulás gyakran a háttérbe szorul. A vidékről érkezettek esetében ez a szülők számára igen komoly anyagi megterhelést jelent, de hol van az az aranyifjú, aki ilyen ,,alantas” problémával foglalkozni hajlandó.
Pedig nem ártana, hiszen néhány évvel ezelőtt nyilvánosság elé került egy kimutatás, miszerint a belgrádi egyetemek hallgatóinak mindössze 9, az Újvidéken tanulóknak pedig 12 százaléka fejezte be határidőre a választott szakot.
És a többiek?
Erre igen szemléletes példát szolgáltatott akkoriban az egyik újvidéki főiskola tanára (aki a középiskolában osztálytársam lévén, tehát viszonylag jól ismertem). Amikor ugyanis rákérdeztem, hogy a mögötte levő vizsgaidőszakban hány hallgatót faggatott, egyből rávágta:
- Kereken nyolcszázat.
- És hányat engedtél át a vizsgán?
- Ötvenkettőt.
- Miért vagy ilyen szemét? – háborodtam fel.
- Neked fogalmad sincs, hogy mennyire nem tanul a hallgatók legnagyobb része. Néhányat megkérdeztem, hogy mit csinált fél év alatt. Pirulás nélkül bevallotta, hogy ő csak szórakozni jött Újvidékre, s egyáltalán nem érdekli, hogy a szüleinek ez mennyibe kerül. ,,Van miből, hadd fizessenek. Úgy sem viszik el a párnájuk alatt” – mondta.
Persze azt is tudni kell, hogy a bombázások idején ugyanerre a főiskolára minden kritérium nélkül és a háborús helyzetre való tekintettel, több mint 3200 elsős hallgatót vettek fel, de a ,,hozott pontok” alapján csak kétszázötvenen jogosultak a költségvetés terhére tanulni. A többiek sorra megfizették az akkor több mint 500 márka dinárértékű tandíjat. Egykori osztálytársam nem rejtette véka alá megelégedettségét:
– Legalább lesz egy jó esztendőnk, amikor a fizetéseink elérik a tisztességesnek nevezett értékhatárt – mondta. – Az első év után ugyanis még kétezren sem maradnak.
Arra is van példa, hogy a kisebbség soraiból az Újvidéki Egyetem valamelyik karára iratkozott hallgatók, ahogy mondani szokás, évet évre adtak, tudatában annak, hogy ha csak két szemesztert veszítenek, búcsút mondhatnak a tanulásnak, lévén, hogy a szülők anyagi lehetőségei igen korlátozottak. Pedig a (szerb) tannyelvet is kezdetben igen hézagosan beszélték.
Kétségtelen, hogy ebben a témában a hallgatók és az egyetemek a barikádok egymással szemben álló oldalán foglalnak helyet. Mindkét fél a másikat vádolja. Pedig a megoldás pofonegyszerű: mindenkinek csupán a saját dolgát kellene tennie. A hallgatók tanuljanak, a tanárok pedig igyekezzenek elsajátítható módon előadni a tananyagot.
Más szóval: a diákok ne az aranyéleten, a tanárok, az egyetemek pedig ne a könnyű pénzhez való jutás módozatain törjék a fejüket.
Mert, sajnos, igen sok jelből erre lehet következtetni.
