Az emberek bizony ott voltak. Na nem a fényképeken, hanem a fekete-fehér természetfotók előtt. Az előtt a 15 kép előtt, amelyek a nyugalom, az elvonulás, a csendesség perceit örökítették meg, azt a közeget, ahol nincsenek emberek. Révész Róbert zentai származású, Szegeden élő fényképész első szabadkai, És az emberek hol vannak? című fotókiállításán jártunk. A megnyitón maga a fotós is hangszert ragadott, ütőgardont, hogy Miroslav Jovančićtyal együtt egy igazán pezsdítő zenei improvizációval hangolják rá a megjelenteket a látottak befogadására. A megnyitót követő beszélgetésben arra is fény derült, hogy Révész Róbert a fotózással szinte egy időben kezdett zenéléssel is foglalkozni, és számára természetes, hogy a vizuális élmény mellé zenei csemege is járul.
– Szeretek horgászni járni, kivonulni a természetbe. Az emberek fotózásától kicsit megcsömörlöttem. Az itt látható fotók több száz közül lettek kiválasztva, végül harmincból Tóth Balázs szegedi tanítványom, a Magyar Fotográfiai Múzeum munkatársa, fotóesztéta választotta ki ezt a tizenötöt. A képek főleg a Maros partján készültek, de kattintottam a Tisza partján, Zentán, Adorjánon is. Hogy miért fekete-fehér fotók? Én eleve fekete-fehér fotós vagyok. Így akarom láttatni a világot, mert így többletet nyújthat a befogadó számára. A fekete-fehér fotó absztraktabb, elvontabb, a színes túl konkrét. Ha egy fekete-fehér képet nézegetsz, azon mindig megláthatsz olyat, amit előtte nem láttál, felfedezhetsz újabb apró részleteket, amelyek megragadhatnak. Lehet meditálni, gondolkodni. Ezek a képek is színesben készültek el először, de addig-addig nézegettem őket, ahogy áttettem fekete-fehérbe. Rádöbbentem, hogy egyelőre még nem tudok színesben úgy fotózni, ahogyan a nagyon profi természetfotósok – mondta Révész, aki másfél éve tért át analóg technikáról digitálisra. Sokáig tartotta magát. – Színházfotós körökben én voltam az utolsó mohikán az analóg technikával. De a világ halad, lépést kell tartani a modern korral. De az analóg technika nem lett örökre a múlté. Szerintem visszatér. Az a tapasztalatom, hogy akik kitanulták az analóg fényképezést, azok sokkal figyelmesebben dolgoznak, sokkal több részletre koncentrálnak, lassabban dolgoznak, de kevesebb hibát ejtenek. A digitális gyorsaság által felkínált őrület termeli az értéktelen, használhatatlan fényképeket. Én is csinálok egy rakás ilyet. Azt könyörtelenül ki kell dobni a szemétbe. Ami az utómunkálatokat illeti, én igyekszem a számítógépes programot is úgy használni, mintha a sötétkamrában dolgoznék. Csak az eszköz más. Nem akarok elszállni a technikától. Szeretnék az egyszerűségnél maradni, amit a fekete-fehér képek előhívása nyújt.
A digitális fényképezőgépek térhódítása persze azt is magával vonta, hogy egyre többen kapnak kedvet a fotózáshoz. A kérdésre, hogy ilyen körülmények között miként tud megmaradni a fotózás igazán művészetként, beszélgetőtársunk egyszerű, mindent elmondó választ adott: Mindenki meg tudja nyomni a gombot. De ez nem elég. Fényképezni mindenki tudhat, fényképet készíteni már nagyon kevesen.
