Sokak kedvence, Berg Judit magyarországi meseíró volt a szabadkai Városi Könyvtár vendége. Az olvasótermet színültig megtöltő alsós gyerekeknek főként Ruminiről, a matrózegérről mesélt, akivel ma már nemcsak a mesekönyvek lapjain, hanem színházi előadásban is találkozhatunk, és hamarosan egy társasjáték is elkészül. Mint hallhattuk, Rumini tulajdonképpen az írónő legnagyobb lányának, az akkor 5 éves Lilu kérlelésének eredménye.
– Biztosan tudjátok milyen az, amikor a gyerekek mesét követelnek. Nálunk is így volt. Anya, mesélj nekem tündéreset! – kérte a lányom, és én meséltem. Anya, mesélj nekem sárkányosat, és én meséltem. Egyszer pedig azt kérte, hogy egereset meséljek. Én viszont inkább valami kalandosat, kalózosat, kincskeresőset, valami igazán vagányat meséltem volna, és hogy mindkettőnk kívánsága teljesüljön, megszületett Rumini, az egér, aki vagány kalandokba keveredik – mondta Judit a gyerekeknek, én pedig arról faggattam, mikor vált mesélő anyukából meseíróvá, akinek immár 19 kötete jelent meg.
– Talán nem is a Hisztimesékkel... A barátaim unszolására leírtam a meséket, és ezek kötetté álltak össze, amelyet megjelentetett egy kiadó, de én úgy érzem, hogy fejben akkor váltam meseíróvá, amikor a Ruminit befejeztem. Nem is tudtam, hogy miként kell egy ekkora könyvet megírni. Epizódról epizódra haladtam, én se tudtam, mi lesz a végkifejlet. Rájöttem, hogy meg kell tanulnom összerakni fejben is, nem csak úgy rábukkanni az eredményre, hanem fel kell tudni építeni a struktúrát, és utána kitölteni szöveggel. Ez komoly gondolati váltás volt, és valójában a Rumini volt a mérföldkő. Most már úgy írok, hogy többnyire tudom, milyen hősökkel nagyjából milyen kalandokkal hová szeretnék eljutni.
Juditot ma már nem is egyetlen gyerek, hanem négy ihleti meseírásra: a most 13 éves Lilu mellett a 9 éves Bori, a 8 éves Dalma és a 4 és fél éves Vilmos is. Van, amikor a gyerekek egy-egy új figurát kérnek, amiről jó lenne mesét írni, de van olyan is, amikor a már meglévőkhöz adnak történetötletet. Miközben talán nem is sejtik, hogy az anyukájuk őket is belecsempészi a mesehősökbe.
– A mesefigurák éppen attól tudnak valóságosak lenni, mert beleszövöm azt, ahogyan ők reagálnak, ahogy kezelnek bizonyos dolgokat. Tehát hús-vér gyerekek élete is bele van szőve. Az illusztrátorok szoktak kedves gesztusokat tenni azzal, hogy a figurák külsejében is visszakacsintanak a gyerekeim, még ha én ezt nem is kértem tőlük. A Maszat például a fiamról mintázott szereplő, Panka úgy néz ki, mint Bori óvodás korában, a Cipelő cicák Dorkája az én kétéves Dalma lányom, és a Cipelő cicák Lilije eléggé hasonlít Lilu akkori önmagára. A készülő rövid mesék abszolút családi vita tárgyai, ki is kérem a véleményüket sokszor, de a Rumini annyira összetett munka, szerteágazó a történet, hogy itt nem engedhetem meg, hogy bárki is eltérítsen a saját gondolataimtól.
– Nagyon figyelek arra, hogy pozitív világkép jelenjen meg a meséimben. Még akkor is, ha harcolnak, ha a gonosszal kell szembeszállniuk a szereplőknek, az alapvető értékek tükröződjenek. Az, hogy szeretjük egymást, védjük a természetet, fontos a becsületesség, a barátaink mellett való kitartás... Mindezek mellett próbálom, hogy amennyire csak lehet, izgalmasak legyenek a mesék, a mai filmek tempójához mértek legyenek, kalandosak, fordulatosak – mondta nekünk Judit, akiből úgy bújik elő a gyerek íráskor, hogy a felnőttek tudatossága sem kerül háttérbe.
– Felnőttként mindig tudatosan jelen vagyok íráskor, figyelembe veszem, hogy az a korosztály, akinek írok, mit tud befogadni, milyen szókinccsel rendelkezik, mennyire lehetnek bonyolultak a mondatok. De az, hogy miket találok ki, hát ahhoz nem a felnőtt kell, hanem a bennem megbúvó gyerek, a gyerekkori elképzeléseimet. Így folytat párbeszédet egymással bennem az írónéni és a vagány kislány.
