Arra vágytunk, hogy valaki választ adjon a tizenéves lelkünkben megfogalmazódó kérdésekre, kiutat mutasson számunkra vesztébe rohanó társadalmunkból, felszabadítson bennünket gátlásaink alól. Bűbájos fekete nőről ábrándoztunk, miközben szőke vasárnapi lányoknak viharba tévedt utasokról regéltünk. Még mindig nem találtuk meg, amit keresünk, tanakodtunk bölcselkedően, vagy csak álltunk némán egymagunkban a falra festett Morrison mellett, és az élet dolgain merengtünk. Amikor felcsendült a Hair című játékfilm zárójelenetének betétdala, felhörpintettük italunkat, szedelőzködtünk és egyenként kisétáltunk az éjszakába.
Utólag könnyű eljátszani a gondolattal, hogyan is zajlottak a múltbéli események, kikopnak az emlékek, a feledés homályába vesznek az arcok és a történések, azonban az akkori ország széthullásának előestéjén, és később, már a fegyveres összetűzések idején az estéről estére megszólaló háborúellenes fájront-szám üzenetértékűnek számított. Sokunk álláspontját magában foglalta a körülöttünk tomboló őrületről, mint ahogyan a Should I Stay or Should I Go című számra nyomott pogóban benne rejlett mindennapi vívódásunk. Anélkül, hogy teljes mértékben tisztában lettünk volna vele, az ellenállás kultúrájának alapjai fogalmazódtak meg bennünk.
Ötven évvel a Rolling Stones megalakulása után vitathatatlan a rockzenének a magas művészet és a társadalmi élet összességére kifejtett hatása. A popkultúra részeként a rockzene kihatással volt számos jelentős irodalmi, képzőművészeti és filmalkotásra, de hallottam már rock-szerzeményt templomban, egyházi kórus előadásában is. A társadalmi körülmények között a rock ’n’ roll nem pusztán zenei ízlés meghatározója, hanem azon túl kihatással lehet (van) az értékrendre, a magatartásformára, érdeklődési körre (nem egy kiváló könyvre keltette fel a figyelmemet), öltözködési stílusra, röviden: a szocializáció egyik jelentős meghatározója.
A muzslai Zeppelin Rock Klub huszonöt esztendeje támogatja ezt a kultúrát. 1987. szeptember elsején tárta ki ajtaját a rock-rajongók előtt, és azóta rendületlenül végzi küldetését. Rock-misszióját közel két évtizede oly módon is ellátja, hogy hétvégenként és ünnepekkor az egész ország területéről és külföldről különböző rock-bandákat léptet föl élőben. Napjainkig több mint száz együttes fordult meg a klubban, összesen mintegy kétezer koncertet adva, amelyekre kivétel nélkül ingyenes volt a belépés. Negyed évszázad távlatából a Zeppelinre ilyen szempontból nem puszta szórakozóhelyre kell tekinteni, hanem a környék egyik jelentős kulturális létesítményére.
A klublétre jellemző lenyűgöző élménybeszámolók és világmegváltó történetek mellett olykor a politikai eseményekről is szó esett az italpult körül, amelyekre a mindig éber ügynökök is rendszerint kíváncsiak voltak. A kilencvenes években rajtunk kívül a belügyesek is a kávézó törzsvendégei közé tartoztak. Zeppelin Pista (a tulajdonos) ilyenkor sokszor azt az utasítást kapta, hogy váltson zenét. (Nyilván az akkoriban dívó turbofolk – egy értékeit vesztett társadalom parakulturális hulladéka –közelebb állt az elvtársak zenei ízléséhez.) A felszólítás meghallgatás nélkül maradt, aminek következményeként folyamatos rutinellenőrzések zajlottak estéről estére, amelyek során a tulajdonost is rendszeresen bekísérték rutinbeszélgetésre.
Évekkel később Pista egyszer azt mondta nekem, ha lelkileg nem lettünk volna ennyire erősek és ellenállóak, már rég becsukta volna a szórakozóhelyet. Az állami szervek megkülönböztetett figyelméhez mindenképpen hozzájárult, hogy az 1991-ben néhány hónapos hadgyakorlatra elhurcolt huszonéves tartalékosokat a Zeppelinben várták meg a szeretteik. Az akkor hazaérkezett ifjak többsége csakhamar újra felkerekedett, és elhagyta az országot. Nem csoda, hogy a Zeppelin ma már többek között az a hely (is), ahol a szülőfalujukból elszármazottak, és azok, akik már ritkábban járnak szórakozni, alkalomadtán – leginkább búcsúkor – gördülő kavicsokként összetalálkozhatnak egymással.
Jó alkalom ez szót váltani a rég látott ismerősökkel, és felidézni azokat az időket, amikor összefuthattunk itt a fociközvetítéseken bosszankodó vagy a csinos pincérnőnek fáradhatatlanul udvaroló Rašóval, a söntésnek támaszkodva csendben elmélkedő festő/rockénekes Rácz Lacival, a világra fittyet hányó helyi (és nem csak helyi) rock-legenda Gyémánt Tibivel, az öntörvényű, mindenről különvéleményt formáló képzőművész/költő Tóth Bélával, hogy csak azokat említsem, akik már felsétáltak a klubban vendégszereplő zenészek által oly sokszor megidézett mennyországba vezető lépcsőkön, és ma már az égi kávézóból figyelnek bennünket.
Nem tudom, hogy a gyarló világunkból szintén eltávozott Vojislav Despotov megfordult-e bármikor is a klubban, de Zeppelin Pista és a zeppelinesek nyilván egyetértenek a szakállas városi költővel, amikor Jagger című esszéjének záró soraiban, a Rolling Stonesról szólva a következőket írja: „A gyerekeket, akik nem hallgatják őket, ütni kell – a gyerekeknek tisztelniük kell a hagyományokat, nem pedig a guzlicásokat és az imaginárius oroszokat.” Hiszem azt, hogy valamennyien, akik akkor és ott elképzeltünk egy másmilyen világot, ápolni tudjuk annak hagyományait.
Let the Sunshine in, Zeppelin!
