Előadások, tudományos tanácskozások, hangversenyek, kiállítások, szoboravatás... Csak néhány esemény azok közül, ahogyan idén itt a régióban Liszt Ferencre emlékeztünk, emlékezünk születésének 200. évfordulóján. Sokan, sokféleképpen adták, adják nevüket az emlékezéshez, ki szerényebben, csendesebben, akár egy zongorához ülve, ki nagyközönség előtt, szimfonikus zenekarban játszva vagy a szoboravatók között állva teszi tiszteletét. De bárhogyan is tettük, tesszük, a lényeg nem változik: a 2011-es év a neves zeneszerző, zongoraművész születése évfordulójának jegyében telik. Elkerülni talán nem is lehet, hogy részese legyünk egy-egy rendezvénynek, és nem is érdemes. Nekem lett Liszt-ünnepem.
Az én Liszt-ünnepem az év elején kezdődött egy bensőséges összejövetelen. A közönség soraiban sajnos alig voltunk, csupán néhányan hallhattuk azokat az értekezéseket, amelyek Liszt életének meghatározó állomásait hozták el nekünk, és itt tapasztaltam meg, mennyire szép élményt nyújt az a bravúr, ha valaki úgy tart előadást Lisztről, hogy közben zongorázik is. Áprilisban a szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szemináriumban kezdte meg az útját az a vándorkiállítás, amelynek hat pannója hirdeti: Liszt európai érték. Ezek a pannók eljutottak az iskolákba is, s így azok a diákok is „belebotlottak” a zeneszerzőbe, akik egyébként nem vettek részt egyetlen, Lisztnek szentelt hangversenyen vagy tanácskozáson sem. Mert ez az év erről szól. Ennek a kiállításnak a kapcsán tudatosult bennem, hogy idén Liszt akkor is ránk talál, ha mi nem is keressük.
Ránk talált például szeptemberben is, amikor a magyarországi zongoraművész, Érdi Tamás adott zongorahangversenyt Szabadkán. Nagy odafigyeléssel, alázattal a zeneszerző és művei iránt, szigorúságában is mélységes lágysággal tálalva. Ő mondta azt, hogy nem tartja helyesnek, ha Liszt műveit megdzsesszesítik, vagy éppen popzenei változat készül. Merthogy igen, ilyen is volt. Igaz nem nálunk, hanem Magyarországon, de azon sem csodálkoztam volna, ha nálunk is megszólalt volna dzsesszgitáron egy-egy Liszt-szerzemény.
S ahogyan közeledett október 22-e, Liszt Ferenc, a magát magyarnak valló művész születésének napja, a zeneszerző szobrot kapott Belgrádban (ahol egyébként egy több hangversenyből álló koncertsorozattal emlékeztek az évfordulóra). A Magyar Köztársaság Belgrádi Nagykövetségének ajándékát, dr. Gerő Katalin szobrászművész alkotását pénteken leplezték le a Manjež parkban. Nem voltam ott. És nem voltam ott például Magyarkanizsa község napján sem, amikor Pitti Katalin opera-énekesnő Liszt-szerzeményeket énekelt. És nem voltam ott például Óbecsén sem, amikor kiállítással egybekötött emlékkoncertet tartottak.
Bármennyire is lett Liszt-ünnepem, van, amiről lemaradtam, lemaradtunk. Ám az ünneplésnek, emlékezésnek, tiszteletadásnak azonban még nincs vége. Nem tesz pontot a bicentenáriumi rendezvénysorozatok végére az a tény, hogy 200 éve a mai napon, október 22-én született Liszt Ferenc. Nem történik meg, hogy holnap – lévén, addigra már elmúlik a születésnap – már nem beszélünk róla, vagy már nem csendülnek fel a művei. Mert ma, szombaton például Lisztről szóló dokumentumkiállítást tekinthetünk meg Zentán, hétfőn pedig a Szabadkai Zeneiskola szimfonikus zenekara és vegyes kara öt szólista közreműködésével szólaltatja meg a Magyar koronázási misét, Liszt Ferencnek I. Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királyi párrá koronázásának alkalmából készült alkotását. Van még tehát alkalom, hogy találkozzunk vele. Mert ez Liszt Ferenc éve.
