Az alföld, Petőfi – 200 című konferencia második napján, pénteken dr. Kovácsné Báti Anikó néprajzkutató, a budapesti MTA Történeti Néprajzi Osztályának tudományos főmunkatársa Az alföldi konyha öröksége címmel tartott előadást, amely során a 18. és 19. századi alföldi táplálkozáskultúráról szólva Petőfi kora étkezési szokásainak történeti hátterét vázolta. Röviden kitekintett a jelenre is, a mai értékekre, örökségelemekre, amelyek a tájhoz és ehhez a korhoz köthetők.
– A magyar táplálkozáskultúra számos eleme, a búzakenyértől a pörköltig, gyökereit tekintve az alföldi nagytájhoz kötődik. A 19. század során innen indult el a konyhatechnika és konyhatechnológia újításainak hulláma. A füstmentesített konyhákban a takaréktűzhelyek elterjedésével alapjaiban változott meg a főzés menete. A közlekedés, a kereskedelem és a városok fejlődése az élelmiszer-termelés és feldolgozás fejlődését indukálta. A vendéglátás hozzájárult az ország regionális konyháinak és a határon túli új ízeknek a megismeréséhez. Ekkor fogalmazódott meg a nemzeti jelképek gondolata és lett a magyarság szimbóluma a gulyás – hangsúlyozta a néprajzkutató. Az előadás a táplálkozáskultúra fordulópontjait kiemelve tekintette át ezt a máig ható korszakot az Alföldre fókuszálva.
A második előadást dr. Csonka-Takács Eszter etnográfus, a szentendrei Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának igazgatója tartotta meg a Gasztronómiai örökségünk az Alföldön címmel. Mint kiemelte, az Alföldhöz kapcsolódó hagyományos életmódot meghatározta a tanyás településszerkezet és a paraszti kultúra mellett a pásztorkodás hagyománya is.
– A 20. században bekövetkezett jelentős társadalmi-gazdasági változások következtében e hagyományos kultúra elemei eltűntek vagy jelentőségüket veszítették. A nemzeti öntudathoz azonban nagyon szorosan kapcsolódnak a gasztronómiai hagyományok, ezért is fontos, hogy a különböző hagyományőrző mozgalmak, az örökségek számba vételére indult kezdeményezések segítenek az értékek láthatóvá válásához. Igen jelentősek a szellemi kulturális örökség és a hungarikumrendszerben nyilvántartásba vett elemek, amelyek mögött közösségi tudás, gyakorlat és identitás áll – emelte ki az etnográfus, majd beszélt arról is, hogy mitől lesz valami hungarikum és szellemi kulturális örökség. Megmutatta továbbá, hogy mely elemek szerepelnek a hungarikumok listáján, így az alföldi gasztronómiai örökségek tekintetében láthattuk, hogy ezek ikonikussá vált gasztronómiai elemek, olyan hagyományok, amelyek valaha a mindennapi élet részei voltak, de bizonyos folyamatoknak köszönhetően kiemelkednek, és valamiféle szimbólumokká válnak. Lokális hagyományokból nemzeti szimbólumokká, majd globális szinten is megjelenhetnek.
Fotó: Dér Dianna
A szegedi dr. Simon András néprajzkutató, tanszékvezető egyetemi docens és a szintén szegedi dr. Mód László néprajzkutató, egyetemi adjunktus Alföldi szőlők és borok Petőfi korában című előadásából megtudhattuk, hogy a szőlő sokféle módon formálta az alföldi táj arculatát, ahol e kultúrnövény már csaknem ezer éve, a honfoglalást követő századok óta részét képezi az itt élő emberek gazdálkodásának. Kiemelték, hogy az Alföld szőlőtermő területei történelmi borvidékeink sorába tartoznak. Az előadás bemutatta, hogy az 1820-as évektől a 19. század derekáig milyen termesztési és feldolgozási eljárások jellemezték a térség szőlő- és borkultúráját. Arra is választ kaphattunk, hogy Petőfi Sándor korában az Alföldön milyen szőlőfajták terjedtek el, és azokból milyen típusú borok készülhettek, amelyeket minden bizonnyal a költő is fogyasztott, fogyaszthatott. E korszak még a 19. század utolsó negyedében megjelenő filoxéra (szőlőgyökértetű) pusztítását megelőző időszak volt. Az érdeklődők továbbá kitekintést kaphattak arra is, hogy a kötött talajú, dombvidéki borvidékeinken jelentős kártételt okozó kártevő elleni védekezés egyik legbiztosabb módja a homoktalajon való szőlőtermesztés volt, ami az alföldi szőlőültetvények kiterjedését nagyban megnövelte.
Dr. Silling Léda néprajzkutató, kulturális antropológus előadásában a dél-alföldi csárdákat térképezte fel, mindezt pedig egy nem túl könnyű kutatás előzött meg.
– A csárdák az Alföld témájához kapcsolódnak, de Petőfihez is, hiszen említi a költeményeiben. Pont Petőfi időszakában készült el három katonai felmérés térképe a vidékről, amelyeken jelölve lettek a csárdák is. Az első felmérésen kicsit nehezebb volt meglelni a csárdákat, azt hittem, nincsenek is rajta, mert német nyelven készült. Amikor viszont egy magyarországi néprajzi tanulmányból kiderült az, hogyan is jelölték a csárdákat, akkor előkerültek, a bezdáni, a Zombor és Bezdán közötti, valamint a Szabadka környékiek is. A csárdák eredeti funkciója azt volt, hogy pihenőt nyújtsanak, hiszen az Alföldön, a nagy pusztaságon, nem volt egyszerű a közlekedés a régi időkben. Harminc-ötven kilométert tudtak megtenni az emberek, ezért lettek kialakítva ilyen távokon a csárdák, hogy ott megpihenjenek, éjszakai szállást találjanak, és az állatokat is megpihentessék azok, akik a vásárokra hajtották őket. A forradalom után, 1853-ban jött ki az a rendelet, hogy össze kell írni a pusztai csárdákat, és amely szemet szúrt, nem jó helyen volt, vagy a betyárok gyülekezőhelye lett, azokat meg kellett szüntetni. Sok csárdát meg is szüntettek – mondta a lapunknak dr. Silling Léda, akitől azt is megtudhattuk, hogy néhány csárda manapság is létezik, de legfőképp már csak csalogatóként neveznek el annak egy-egy vendégfogadót.
Dr. Szőke Anna néprajzkutató, pedagógus, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke, Nem múlik el, csak átalakul címmel a 18–19. század alföldi gyermekvilágról tartott előadást.
– Amikor ezt a címet adtam az előadásomnak, akkor a szeretetre gondoltam. A szeretet mindig is megvolt a szülőben a gyerek iránt, mint ahogyan ma is megvan, de az idők folyamán átalakult. Más formát kapott a kifejezése, mint amilyen a századfordulón volt, mondjuk, a 20. század közepéig. Ahogyan a szocializmus belépett az életünkben, és az édesanyák munkába álltak, jócskán megváltoztak a gyermekneveléssel kapcsolatos tendenciák. Egészen más hatások érik a mai gyerekeket, mint a múltbelieket – emelte ki dr. Szőke Anna.
A továbbiakban Valkay Zoltán építőmérnököt, műépítészt hallhattuk, aki az alföldi építészet elfelejtett tanulságai köré szőtte előadását, külön figyelmet fordítva a helyi jelleg fontosságára.
– Úgy gondolom, hogy nekünk, vajdasági magyar építészeknek, óriási hangsúlyt kellene helyeznünk a hagyományaink továbbépítésére. Úgy lenne jó hozzáállnunk, mint a baszkoknak, akik nem engedik meg a spanyoloknak, hogy lebontsák építészeti örökségüket – hallottuk egyebek közt Valkay Zoltántól.
A konferencia utolsó előadásaként Gergely József biológus, természetfotós, lapunk nyugalmazott újságírója, a természet világába kalauzolt bennünket. Előadásában a Tisza holtágainak biológiai sokféleségét mutatta benne, lenyűgöző képek kíséretében, hiszen Gergely József fotói többet mondanak ezer szónál. A Tisza 19. századi folyószabályozási munkálatai nyomán a vajdasági folyószakaszon több holtág alakult ki, ezek természetvilágába nyerhettünk betekintést.
Az előadások felvételről visszanézhetők lesznek a VM4K videocsatornáján, a teljes tanulmányok pedig kötetben is megjelennek.
