Három al-dunai székely település néprajzi öröksége színesíti Vajdaság népi, néprajzi és nemzetiségi palettáját. Székelykeve mellett Sándoregyházára és Hertelendyfalvára is települtek bukovinai székelyek több mint 140 évvel ezelőtt. Hertelendyfalva Hertelendy Józsefről, Torontál vármegye egykori főispánjáról, a település korabeli gondnokáról kapta nevét. A falu szerb megnevezése, a Vojovica az impériumváltás utánról, 1922-ből származik.
A református hitűeknek ismerősen csenghet a település neve, hiszen a vajdasági egyházi évkönyvben rendszeresen szerepel takaros, ékszerdoboz-külsejű temploma. Persze a faluban nemcsak kálvinista székelyek élnek, hanem a katolikus vallásúak is aktívak a közösségben. A hagyományos tisztaszobát bemutató tárgyak közé pedig a Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület szeretettel elfogadta a szlovák és az ortodox kulturális hátterű felajánlásokat is. Erről, valamint a falu életéről szóló sok más érdekességről is hallottak a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ összefogásával, a Hagyományok Háza Hálózat, a Magyar Nemzeti Tanács és Topolya önkormányzata főtámogatásával lebonyolított Vajdasági Magyar Táncháztalálkozó és Sokadalom résztvevői. Az érdeklődő hallgatóságnak Varga Erzsébet és Lőcsei Ilona igyekezett tömören, és röviden, amolyan székelyes temperamentummal mesélni a rendezvény úgynevezett tisztaszobájában Hertelendyfalva legbecsesebb tárgyi örökségével körbevéve.
Lőcsei Ilona mesél a közönségnek, mögötte a hertelendyfalvi ruvával díszített ünnepi bot és a tisztaszoba elemei (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– Az én generációm nemcsak ápolja, hanem még megéli a hagyományainkat. Az asztalainkra székely étkeket helyezünk, és gyönyörű bukovinai varrottas díszíti az otthonainkat. De ne legyenek illúzióink, a mai időkben nagyon „nehez” megőrizni a székely magyar identitást odalent az Al-Dunán. Kevesen maradtunk, a fiataljaink sokan elvándoroltak. Akik maradtak, összefogással igyekeznek megőrizni az iskolát, a templomot és az aktív egyesületet – kezdte a sajtónak adott nyilatkozatát Varga Erzsébet, aki egyébként a helyi TÁSZMME kézimunkacsoport vezetője is. A folytatásban a település múltját és tisztaszobáját mutatta be a közönségnek.
A hertelendyfalvi vetett ágy (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
– A tájházunkat 2015-ben alakítottuk ki, és magyarországi támogatásból megvásároltuk a szomszédos telket is. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy berendezhettük a faluban meglévő tárgyakkal. Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Igyekszünk a falunk gasztronómiai értékeit is bemutatni. A tájházunkban 141 éves tárgyak és képek is láthatók, itt van Topolyán az az 1876-ban készült „tulipántos” láda, amelyet még Bukovinából hoztak magukkal az elődeink. Ezt neveztük még menyasszonyládának is, mert a tulipán a menyasszonyt szimbolizálja. Ebbe volt a „stafír” belerakva, amit „eveken” át szőttek, fontak. Valamikor a menyasszonynak tisztának kellett lennie testileg és lelkileg is, hogy férjhez mehessen. Almáriumot és kasznit is kiállítottunk, amibe egykor belefért akár egy 12 tagú család öltözete is. Rakott ágyat, Bukovinából hozott szőtteseket is „bémutattunk”. Italként a vándor székelyek szederpálinkájából és szederborából hoztunk kínálni. Sütöttünk a topolyai alkalomra hájas „kiflicskeket” szilvalekvárral, szintén bukovinai recept alapján. És persze készítettünk még zsíros kenyeret, mert a zsíros „kenyer” az a székely ember eledele, és hoztunk„tepertűs” pogácsát is. Munka közben a székely ember bal kezében, a három ujja között elférhet a vereshagyma, a szalonna és a kenyér, a jobb kezében a bicska van. Egyébként a tájházunkba a mi református tárgyaink mellé a katolikus testvérek tárgyait is szívesen elfogadtuk, például az asztalon lévő Biblia katolikus. A tájházba a szlovákok is nagyon „belesegítettek”, hiszen velük is már 140 éve békességben élünk, mint ahogy a németekkel is nagyon szépen együtt éltünk – tudtuk meg Varga Erzsébettől, aki Lőcsei Ilonával együtt mesélt faluja néphagyományairól. A rendkívül összeszedetten mesélő, kislányos fürgeségű asszonyok hangja büszkén csengett a múltról szólva, és kicsit megcsuklott, amikor a jelenhez értek.
A kemence bukovinai székely varrottas hímzéssel díszített párnák és textilek ölelésében (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
Tény, hogy a művelődési egyesület összefogja a székely magyar ajkú gyermekeket, de a magyar nyelvű oktatás igen nagy bajban van Hertelendyfalván. Az eredetileg három tannyelvű falubeli iskolában elsőtől nyolcadik osztályig jelenleg egyetlen 3. osztályos kislány tanul magyar tannyelven. Az utóbbi időben rengeteg fiatal elvándorolt, és túlnyomó többségbe kerültek a vegyes házasságok. Lőcsei Ilona hozzátette: higgyem el, ők mindent megpróbáltak a faluban, hogy a fiatalokat ráébresszék a székely magyar gyökereik értékére, hogy erősítsék és folytassák az elődeik hagyományait. Sajnos a jelen azt mutatja, hogy mindehhez kevesek voltak a jótanácsok. Az, hogy a gyermek viszi-e tovább az ősök identitását és a nyelvét, a szülők hozzáállásán múlik. Vannak persze nagyon szép példák is.
– Minden gyermekkel érdemes foglalkozni, mert még ha kevesen is vannak, mi igyekszünk felkarolni őket, úgy az egyesületben, mint az egyházban. Szervezetünk, a TÁSZMME tartja fenn a tájházat, és működnek alcsoportjaink is. Topolyára hat néptáncosunk érkezett, akikkel Kosnás Árpád és Andrea, Bonyhád környéki oktatók foglalkoznak. De ének- és kézimunkacsoportunk is működik, amelyek egyben a székely gasztronómiai hagyományokat is ápolják. Több rendezvényt is igyekszünk másokkal együttműködve megszervezni, például az aratóünnepséget a helyi szlovákokkal. Templomainkat Szent Mihály napján szentelték fel a régmúltban, ezért azt az ünnepet falunapként ünnepeljük meg közösen. Bukovinába először 2007-ben látogattunk vissza az egyesület szervezésében. Megtekintettük őseink szülőfaluját, a temetőt. Mióta a mieink eljöttek, az ott maradott székelyek is vándorútra keltek utánunk a Bácskába a 40-es években. A közösségünk hátramaradt tagjai ma Hidason élnek, Magyarországon. Az anyakönyveinket is oda vitték el, és azóta is a két gyülekezet testvérgyülekezetként tartja a kapcsolatot egymással – tudta meg a hallgatóság.
– Egyébként a falunkat megalapító telepesek borzasztóan szegények voltak, kezdetben földműveléssel foglalkoztak. Később, amikor megépültek a környéken a gyárak: a kőolaj-finomító, a műtrágyagyár és a vegyipari vállalat, akkor sokan ott helyezkedtek el. Többen lakást kaptak, és a városokba költöztek Hertelendyfalváról, a falu eliparosodott. Az elmúlt egy évtizedben pedig elmondhatjuk, hogy többen visszatérnek a földműveléshez – hallottuk.
A Topolyára is elhozott hertelendyfalvi kincsek közül nagy büszkeséggel mutatták be a telepítő református lelkész, Thomka Károly és családja által megőrzött, a közösség bukovinából magával hozott hímzett lepedő „darabikot”. Ami nem olyan rég került az egyesület birtokába. A falubeliek üveglap közé helyezték, és büszkén tekintenek fel rá, miközben őseik áldozatvállalására mély hálával gondolnak. (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
Hertelendyfalva néphagyományaival kapcsolatban Lőcsei Ilona mesélt arról is, hogy mit neveznek a településen ruvának.
– A kendőt a mi falunkban – ahogy a bukovinai székelyek általában – ruvának nevezzük. Ha haláleset történt a faluban, ha fiatal gyerek vagy ifjabb gazda hunyt el, akkor egy hosszú rúdszerűségre a házigazda felhúzott egy fekete kendőt fekete pántlikákkal. Az jelezte a gyászt. Hat hét vagy hat hónap után lehetett leszedni. Lakodalomkor cifra ruvával, vidám kendőkkel díszítették a rudat, vagy amikor véget ért az aratás, és megszervezték az aratóünnepséget és -felvonulást. Manapság is él még ez a hagyomány, és a művelődési egyesületünk háromnapos aratóünnepének is a szimbóluma. Aki lóháton megy, az viszi. Hogy valamikor régen a faluban volt-e minden családnak ilyen botja, azt megmondom őszintén, nem tudom. Manapság ilyen botja van a művelődési egyesületünk, és ha például ünnepséget szervezünk, akkor természetesen feldíszítjük. Temetések alkalmával a gyászt már inkább fekete pártával fejezzük ki, azaz másféle kendőt használunk, bot nélkül – mesélte Lőcsei Ilona. Az előadások alkalmával kiderült az is, hogy a lakosságra a betelepítést követően nagyon „nehez” idők jöttek. Például valaha az asztalt azért helyezték az ablak alá, hogy minél tovább „láthassanak” a nappali világosságnak köszönhetően odabent, mert általában „pakurára” sem volt pénz, azaz a pakuralámpába valóra. Hertelendyfalva székely magyar közössége majdnem 90 évig abban a mindent átható félelemben élt, hogy bármelyik pillanatban ismét „menni” kell. Reméljük, a régiek félelmei nem igazolódnak be, és nemcsak a falu, de az egész régió lakossága nyugalomban, békében élheti mindennapjait. Hertelendyfalvával egyetemben pedig megtalálja a székely és a magyar identitástudatú, anyanyelven beszélő és számában is gyarapodó eljövendő lakosait.
Nyitókép: A Hertelendyfalvát Topolyán bemutató csapat (Kazinczy Paszterkó Diana felvétele)
