Nem volt ez olyan jó év – gondolta az önjelölt filmkritikus, miközben a naplóját lapozgatta az egér gurigájával. Végigvette az Oscar-díj, a cannes-i, a velencei, a berlini díjazottakat, a Cinema City jegyzeteit. Belekukkantott mások ítéletébe is, ilyenkor mindenki ítélkezik. Ebből kell egy tízes listát összeállítani? Aztán elkezdte összeírni, mi szerepelhet szubjektív filmes top tízében, és lám, mégis megszületett a lista.
A nehézséget általában nem az első helyezett okozza, az egyértelmű. A többi, az a húzós munka. Merthogy elégséges-e a munka hibátlansága, hogy a listára kerüljön valami? Miike Takasi Harakirije veti föl ezt a kérdést, amely pusztán megcsináltságával léphet listánk tizedik helyére. Ez a szamuráj-remake brutális egyszerűséggel, tökélyre vitt koreográfiával és erős érzelmekkel dolgozik, de valami mintha hiányozna. Talán csak az érdeklődés a kritikus szeméből.
Andrew Haigh Hétvégéje az érme másik oldala – intimitást és atmoszférákat teremt, suttogva beszél két férfi röpke viszonyáról, és pont a perfekció tagadásával talál a célkeresztbe. A meleg szubkultúra peremvidékéről így zuhan be ebbe az írásba az év kilencedik legjobb filmjeként.
A gépkocsik szinte elözönlötték a mozikat idén – e tendenciát erősítette David Cronenberg filmje, a Cosmopolis, amely a legütősebb antikapitalista alkotás volt 2012-ben. Kár, hogy pont Amerikában nem szerették. Bár a biohorror atyja készített már elmésebb filmet is, Robert Pattinson egynapos New York-i limuzinbolyongása megérdemli, hogy a nyolcadik helyen végezzen.
Pedro Almodóvar szintén követett már el jobb filmet, mint A bőr, amelyben élek, viszont gonoszabbat soha. Az élményt és a hetedik helyet egy sokkoló poén garantálja, amely bombabiztosan eléri a kirúzsozott matador rendezői célját: a sikolyok és vér nélküli horrort.
A hatodik helyet Maja Miloš debütálásának, a Klip című mobilnaturalista szexfilmnek ajánljuk föl. A Cinema City nyertes alkotása szikeként vág a szerb társadalomba, s utópia és alternatíva nélkül kínálja elénk a nyers velőt. Mocskos film, szerethetetlen szereplők, lerobbant külváros. Szóval a valóság.
Wes Anderson úgy rakta össze a Holdfény királyságot, hogy az egyszerre súlyos szerelmi dráma és súlytalan komédia. De mindkét aspektus briliáns filmes nyelven szólal meg, a rendező idéző- és játékkedve pedig fáradhatatlan. Aki ezt nem látta, lemaradt 2012 legüdítőbb vígjátékélményéről. Listánkon az ötödik helyet érdemelte ki.
A lista második gépjárműmozija az év első felét festette kékre mitikus kipufogófüstjével. A Gázt!, Nicolas Winding Refn kvázi-akciófilmje döbbenetes tisztasággal épít gépet, dehumanizálja a világot, és avat szuperképességek nélküli névtelen hőst. Ryan Gosling mosolyogva tapos a pedálba ebben a nyolcvanas éveket idéző autósfilmben, és meg sem áll a negyedik helyig.
A tengerentúli kritika és az Oscar-gála egyaránt figyelmen kívül hagyta a Rém hangosan és irtó közel című Stephen Daldry-alkotást. Persze, hisz legféltettebb újkori legendájukat tapossa darabokra. Egy autista kisfiú, egy néma öregember, a 9/11 és egy titok: ez hajtja előre ezt az érzékeny, információmenést produkáló drámát, amely szerintünk megérdemli, hogy a dobogó legalsó fokára hágjon.
Michael Haneke Arany Pálmával jutalmazott csodája, a Szerelem az utolsó pillanatban csúszott le a második helyre, ez azonban nem csökkenti az értékét. Szűk térben, egy lakásban lehetünk tanúi annak, hogyan tart ki egy házaspár az utolsó pillanatig, csapok és zárt ajtók bűvöletében, az egyik legautentikusabb európai rendező sűrű hosszú snittjeiben. A főszereplők (Emanuelle Riva, Jean-Louis Trintignant és Isabelle Huppert) sziporkázása már csak hab a tortán.
A nehézséget általában nem az első hely okozza, írtuk fentebb. Most sem. Leos Carax, aki tízévente egyszer áll elő filmmel, az idei cannes-i filmfesztiválon tért vissza, hogy titkos fegyverét és állandó színészét, Denis Lavant-t bevetve, a Szent Motorokkal teljesen szétzilálja a meséről, a színészetről, a valóságról, az identitásról, és végső soron magáról a filmről alkotott képzeteinket. A szürreális ötletek és a szellemesen felépített dekonstrukciós eljárások annyira tobzódnak, hogy ebből az alkotásból akár két legjobb film is kikerekedhetne. Buñuel, Fellini, Chaplin és még millióan mások tolongnak a Szent Motorok limuzinjában, olyan erővel bizonyítva a hetedik művészet megújuló készségét, hogy azt nem lehet nem dobogóra állítani.
