Django Unchained, 2012. Írta és rendezte: Quentin Tarantino. Fényképezte: Robert Richardson. Vágó: Fred Raskin. Zene: Ennio Moricone, Luis Bacalov, RZA és sokan mások. A főbb szerepekben: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson, Kerry Washington.
Átúszás-effekt nélkül, kezdetleges vágástechnikával jelennek meg a vérvörös betűk. Tökéletes utánzatai Sergio Corbucci 1966-os filmje, a Djangó főcímének. Alatta Luis Bacarov és Rocky Roberts hősi balladája szól. Vadnyugati (vagy ahogy maga Quentin Tarantino mondaná: vaddéli) tájak vonulnak. És az avatott szemlélő már ekkor ráérez az év legőrültebb játékára, amelynek már első tízperces jelenetében találhatunk túlzón fröcsögő vérsugarat, pokoli rossz stíluszoomot, pátoszban úszó pokrócdobást vállról, stílusosra csiszolt dialógust, eszeveszett színészi játékot és gonosz, de történelmileg igazságos leszámolást.
King Schulz, a fogorvos-fejvadász (Christoph Waltz) fölvásárol egy rabszolgát, Djangót (Jamie Foxx), hogy az nyomra vezesse három bűnözőt üldözve. Egy halom brutális, ám ugyancsak jogos gyilkosság elkövetése közben a két férfi összebarátkozik, és együtt indulnak el megtalálni Django Candyland sznob és kegyetlen gazdájának, Calvin Candie-nek (Leonardo DiCaprio) eladott feleségét. Ez azonban abban a világban, ahol a néger semmi más nem lehet, csak rabszolga, és az ettől való eltérés gyilkos ellentéteket szül, egyáltalán nem egyszerű feladat.
Bár a történet nagyon komolyan hangzik, egyetlen pillanata sem játékmentes: a Django elszabadul a giccses hősi beállításoktól a remekbe szabott dialógusokig minden Tarantino-ismérvet bevet, hogy egyszerre teljesítse be a spagettiwestern szabályait és ironikusan hátralépjen, az amerikai történelem egy alig földolgozott epizódját szemlélve. Aki azonban a Becstelen Brigantyk történelemhamisító második világháborús horrorát szeretné viszontlátni, csalódnia kell. Az, ahogyan ez a film megtörténik, valóban B-mozis őrület, a történet azonban maga a pszichológiai realizmus, amelyben nem jelenik meg Abraham Lincoln géppuskával, és nem robbantják föl egész Mississippi államot. Csak Django áll bosszút azokon, akik nem veszik emberszámba.
A filmes és zenei idézeteknek se szeri se száma. (Tegye föl a kezét, aki meglepődött...) Tarantino összelopta Az ördög jobb és bal keze, a Két öszvért Sára nővérnek, A kegyetlenek zenéjét, új dalt íratott Ennio Moriconéval, meghívta egy jelenet erejéig az eredeti Djangóval híressé vált Franco Nerót, fölsorakoztatott egy halom (pop)kulturális utalást, és mindezt epikus filmbe rendezte, amelyben nevetségessé teszi a Ku Klux klánt, gyomron rúgja a fehér felsőbbrendűséget, és piedesztálra emeli a négerek erőszakos fölemelkedését.
Míg a Becstelen Brigantyk szereposztásában Brad Pitt csak úgy tud érvényesülni, hogy saját paródiáját játssza el túlzó modorossággal, a színészi játék itt különösen egységes és kifinomult. Christoph Waltz sziporkázik, Jamie Foxx szépen árnyal, Leonardo DiCaprio pedig egyenesen lubickol élete első romlott fogú negatív szerepében. A rendező régi munkatársát, Samuel L. Jacksont azonban senki sem gyűrheti le a Django elszabadulban. A négerként feketéket eláruló szolga egyszerre elképzelhetetlenül gyűlöletes, és könnyekig vicces figura.
Bár Tarantino a nyugati világ egyik legjobb rendezője, a Filmakadémiát ez nem fogja zavarni abban, hogy a rendezés és a legjobb film díjától megkíméljék. A forgatókönyv azonban olyan csiszolt és okos, hogy valószínűleg megkapja a szobrocskát. Botrány volna, ha nem. Egyébként már a jelölések is sántítanak: hogy Samuel L. Jacksont nem nominálták, hogy Moricone eredeti dala senkinek eszébe sem jutott, az idei Oscar-díj nagy melléfogásai. Talán még Robert Richardson kaphat egy díjat a fényképezésért, de ez is kétséges. Nem baj. A Django elszabadul anélkül is igényt tart a kultuszfim-státusra.
