Silver Lining Playbook, 2012. Matthew Quick regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: David O. Russell. Fényképezte: Takajanagi Maszanobu. Vágó: Jay Cassidy és Crispin Struthers. Zene: Denny Elfman. A főbb szerepekben: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert DeNiro, Chris Tucker, Jacki Weaver.
A Napos oldal egyik csúcsjelenében a főhősök egy táncversenyen öt ponttal végeznek, ami édesgyenge eredmény. Ők azonban mégis egymás nyakába borulnak, és egyperces családi örömüvöltözés veszi kezdetét. A zsűri csak bámul: soha nem látott ekkora ujjongást egy közepesnél alig jobb pontszám miatt.
Így vagyok én is, amikor az internetes moziadatbázis nézői szavazatait vagy a nemzetközi kritikusok sorait böngészem. A Napos oldal ugyanis nem rossz – de az órákig tartó vastapsot mégsem érdemli ki.
Patet (Bradley Cooper) megcsalta a felesége. Emiatt a férfi tévképzetekkel küzd egy elmegyógyintézet falai között, mígnem édesanyja (Jacki Weaver) haza nem viszi, hogy vele és kényszeres, futballrajongó apjával (Robert DeNiro) éljen. Miközben rá-rátörnek paranoid rohamai, megismerkedik a lelki problémáit futással és tánccal levezető Tiffanyval (Jennifer Lawrence), aki vállalja, hogy a távoltartási végzés ellenére is eljuttatja a férfi leveleit a volt nejnek. Közben Pat haverja, Danny (Chris Tucker) többször is megszökik a diliházból, meccsek jönnek és mennek, botrányok és hisztériák sora következik be családon belül és kívül. Erről szól a Napos oldal.
Két év telt el David O. Russell legutóbbi, szintén Oscar-jelölt rendezése, A harcosóta, de a rendező munkamódszerei semmit sem változtak. Az alkotók akkor a sportfilmek és a családi drámák műfajmutánsát próbálták meg létrehozni, most pedig a családi vígjáték, a szerelmesfilmek és a mentális problémákkal foglalkozó mesék génjeit turmixolták össze. A harcos Frankenstein-szörnye, bárhogy csűrte-csavarta a családi tragédiák szálait, végül mégis beteljesítette a sportfilmek összes kliséjét, és ez a baj a Napos oldallal is. Hiába a sok apró ötlet, az összezutyult műfajok, a remek színészi játék – egy rendhagyó romantikus filmhez ennél több eredetiség kellene.
Persze az átlagnéző elégedetten fog távozni, ahogy könnyes szemmel nézi végig ezredszer is a Micsoda nőt vagy az Aludj csak, én álmodomot. A történet kimenetele ugyanis már a tizedik percben világos. De ha ez nem volna elég, a feltörekvő ifjúsági író, Matthew Quick regényét feldolgozó forgatókönyv a kilencvenedik percben megszünteti a legfontosabb konfliktusszálat, felfedve, hogy Pat tudja: Tiffany nem küldi el a leveleit a feleségének, hanem ő maga válaszol rájuk. Az utolsó fél órát tehát azt sem tudjuk, miért nézzük egyáltalán... Talán a táncverseny miatt, amelynek végeredményét amúgy is sejtjük már egy ideje? Vagy azért izgulunk, hogy Pat és Tiffany összejönnek-e a történet végén?
Nem árulom el. Hátha valakinek ez az első romantikus filmje életében.
Russell átmenti előző filmjéből az imbolygó képet, amelynek ott még lehetett valamiféle haszna a dokumentarista jellegből kifolyólag, itt azonban teljes értetlenséggel bámuljuk a vásznat. Takajanagi Maszanobu kamerája jellegtelen, kapkodós, időnként olyan, mintha a Zsaruk című amerikai tévésorozat forgatására képzelné magát.
Ha valamit el kell ismerni a rendezőnek, az a színészek kiválasztása és vezetése. (Nem véletlen, hogy A harcosból egyedül Christian Bale és Melissa Leo kapott díjat.) Ilyesmit jósolunk idén is: DeNiro abszolút esélyes a szobrocskára, ahogy nem zárhatjuk ki teljes bizonyossággal Jennifer Lawrence-t vagy Jacki Weavert sem, bár az utóbbiaknak kemény vetélytársaik akadnak. Mégis: a film vesztese Bradley Cooper lesz, aki nyilvánvalóan nem győzhet Hugh Jackman vagy Daniel Day-Lewis mezőnyében. A legjobb adaptált forgatókönyv díjára még látunk némi esélyt, de a legjobb rendező és a legjobb film díjára nem. Nincs az a lobbi.
