Amour, 2012. Írta és rendezte: Michael Haneke. Fényképezte: Darius Khondji. Vágta: Nadine Muse és Monika Willi. A főbb szerepekben: Jean-Louis Trintignant, Emmanuelle Riva, Isabelle Huppert, Alexandre Tharaud. A film a tavalyi cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díjas alkotása.
A filmrendezést az Amerikai Filmakadémia többnyire egységesen szemléli. Mintha volna valahol egy etalon vagy egy metrikus rendszer. Hány Fellinit mérünk egy-egy alkotás egységén? Hány Bergmant nyom egy-egy arcközeli? Hány Chaplinnel játszanak, mekkora a feszültség Hitchkockja, és hány Visconti/szekundum² egy képíró minőségi gyorsulása?
Jelentem, az Akadémia a Szerelem és Michael Haneke nevezésével végleg elásott minden reményt az összehasonlításra.
Georges (Jean-Louis Trintignant) és Anne (Emanuelle Riva) nyolcvanas éveikben járó idős házaspár. Lányuk, Eva (Isabelle Huppert) már rég nem lakik velük, látogatásai röpkék és semmitmondóak, csakúgy, mint az idős asszony valahai tanítványáé, Alexandre-é. Amikor pedig Anne megkapja első agyvérzését, és leépülése mindennapossá duzzadt folyamat lesz, a külvilág végképp kizáródik a házaspár életéből.
A Benny videója, a Funny Games, a Zongoratanárnő, A rejtvény és A fehér szalag rendezőjének ez a legletisztultabb filmje, bár sosem lehetett perbe fogni a sallangjaiért. (Lásd a felsorolt filmek bármelyikének hosszú, mozdulatlan snittjeit, a mesterien megformált, pszichológiailag is helytálló realista horrorsztorikat.) A valahai filozófus végletekig csupaszított történetet tár elénk, amely legalább annyira szól Thanatoszról, mint Erószról.
Az első jelenet a történet végét mutatja föl, egy mindentől és mindenkitől lezárt lakás leszigszalagozott ajtóit. Majd egy színház közönségét látjuk: ez már a mese eleje. Az egyetlen olyan jelenet, amely társasági életet sugall, bár ezt is távol tartja tőlünk a kamera. E két véglet között fog bolyongani ez a kétórás ópusz. A halál Haneke olvasatában nem kitörlődés a világból – sokkal inkább a világ módszeres kiirtása. Anne megtehetné, hogy kórházba vonul, ahogy Georges is eldönthetné ezt a magatehetetlen asszony helyett. És mégsem. Inkább a külvilágot gyomlálja ki. Tövestől. Kitárhatná az ajtót, és beengedhetné a napfényt. Ehelyett azonban az alkotás egyik legemlékezetesebb jelenetében percekig vadászik egy betévedt galambra is. A felesége haldoklását senki és semmi sem zavarhatja meg.
A legapróbb részletekre is ügyelő mű odáig megy az építkezésben, hogy kicsiny, mindennapi életünkben jelentéktelen tárgyak is bonyolult térképet rajzolnak föl. Ilyen különös kartográfiai elemek például a csapok. Ott zúgnak a háttérben az első agyvérzés alatt, folyton csobognak, míg a csöndes (és egyre kihaltabb) lakásban az asszony végleg haldokolni kezd, ugyanakkor Georges rémálmában is hatalmas szerephez jutnak.
A rendezésről és a szereposztásról megéri egy bekezdésben ejteni szót: a rendezés avatott mestere ugyanis rangjához méltó módon választott színészeket. Mindkét főszereplő a francia film történelmi figurája: Jean-Louis Trintignant Costa Gavras Z-jéből vagy Kieslowski Vöröséből ismerheti a közönség, míg Emmanuelle Riva törékeny asszonykájában már alig fölfedezhető a Szerelmem, Hiroshima legendás főszereplőnője. Mindkét színész esetében egyazon eredmény – a színészet teljes fölismerhetetlensége, a naturalizmus különös tökélyre emelése érvényesül.
Írásom elején abszurd filmes mértékegységekkel dobálóztam, de legalább ilyen abszurd az, hogy Michael Haneke filmje olyan nevekkel verseng, mint Ben Affleck vagy Cameronné Kathryn Bigelow. És veszít, mert az Oscar-átadás továbbra sem a legjobb filmről szól. Mindazonáltal megkockáztatom, hogy Emmanuelle Riva, ha másért nem, hát hajlott kora miatt hazavihet egy szobrocskát, és a legjobb külföldi film díjára is a Szerelem a legesélyesebb. A fődíj azonban, amely minden kétséget kizáróan járna neki, elmarad.
