Lincoln, 2012. Rendezte: Steven Spielberg. A forgatókönyvet írta: Tony Kushner. Fényképezte: Janusz Kaminski. Vágó: Michael Kahn. Zene: John Williams. A főbb szerepekben: Daniel Day-Lewis, Sally Field, Tommy Lee Jones, David Strathairn, Joseph Gordon-Levitt, James Spader.
Az amerikai kritikusok és történészek azzal vannak elfoglalva, mekkora is a történelmi tény és a fikció aránya Steven Spielberg megamozijának kockáin. Támadják a forgatókönyvíró Tony Kushnert, mert belehamisított a filmvégi szavazásba, a feszültség növelése végett. Kushner a művészet és a valóság viszonyának elemezgetésével felel a vádakra. És ebben a szájkaratéban elvész az igazi kérdés: mit is akarhatott bárki ennek a poros történelmi sztorinak a filmre vitelével?
A Lincoln a legnépszerűbb amerikai elnök utolsó hónapjainak krónikája, amikor is a polgárháború a végéhez közeledik, ő pedig – immár másodjára – megpróbálja a lehetetlent: átvinni a képviselők közt a tizenharmadik módosítás ügyét, amely a rabszolgaság megszüntetését szorgalmazza az Államok egész területén. A jó cél érdekében machiavellista utat választ: az ékes retorikát felváltják a lefizetések, zsarolások és ígérgetések.
Az alkotók eleinte az egész elnöki pályafutást szerették volna filmre vinni. Az első felkért író, Paul Webb szkriptje Doris Kearns Goodwin életrajzi könyvének egészéből írt monumentális drámát. Spielberg azonban nem volt elégedett a szkripttel, és a munkát az Angyalok Amerikában szerzőjére, Tony Kushnerre bízta, aki a tizenharmadik módosításról szóló fejezeteket szemelte ki megfilmesítésre. Az alkotásban így a következő akciókat nézhetjük végig Janusz Kaminski egy mesekönyv illusztrációját idéző fényképezésében, elképzelhetetlenül drága sminkkel és kosztümmel kerítve: sok beszélgetés, néhány tárgyalás, traccsolás, egyeztetés, vita, egy halom semmitmondó anekdota elmesélése, és még több beszélgetés.
Szóval, a Lincoln két és fél végigdumált óra, ahol olyan történelmi figurákról esik szó, akikről gőzünk sincs, kicsodák, de ha tudjuk is, nem érdekelnek minket. A rabszolgaság végét jelentő szavazáson a számok volnának a fontosak, ehelyett leerőszakolják torkunkon a képviselők teljes névsorát. Ha megkímélik a nézőt ettől a tankönyvszagú hangvételtől, talán a történészek sem kötözködnek annyit.
A kötözködés viszont elvonja a figyelmet a lényegi kérdésről: miért kellett leforgatni ezt a filmet? A válasz egyértelműnek tűnhet. Ez az alkotás az USA demokráciájának nagy pillanatát idézi föl, amikor végképp kimondatott: mindenkinek egyforma joga van a szabadsághoz. És ez szép. A lektűr azonban kihagyja a lényeget: magát a népet. Feketéket csak mutatóban látunk, a nők szerepe marginális.
A demokrácia szépségéről szóló esti mese a várthoz képest épp ellenkező irányba robban. A tizenharmadik módosítás ugyanis a legmocskosabb politikai manipulációk révén születik meg. A Lincoln ahelyett, hogy a történelem egy nagy pillanatát magyarázná el a kedves mozilátogatónak, akarva-akaratlanul arról beszél, hogy a parlamentáris demokráciát már a kezdeteknél megmérgezi a korrupció, a zsarolás, és legfőképp a nép, az istenadta nép teljes kizárása a döntéshozatalból. És ezen nem segít Daniel Day-Lewis kifinomult motyogása, Sally Field sírógörcsei vagy Joseph Gordon-Lewitt pattogása sem. Ilyen értelemben pedig az elnök tragédiának beállított lelövése egy diktátor elleni jogos és igazságos merénylet.
