Háy János író, költő, drámaíró volt tegnap a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék szervezésében megvalósuló Kontaktzóna vendége. Dr. Bordás Sándor a művekben visszaköszönő vidékiség kérdéskörével indította a diskurzust: Háy János felelevenítette szülőfaluját, az észak-magyarországi Vámosmikolát, ahol gyerekként egy zárt kis közösség felhőtlen biztonságát és szabadságát élvezhette – tízévesen kezdett érdeklődni az írás és a rajzolás iránt, otthonról azonban nem kapott biztatást, hamar elveszítette tehát a közösség bizalmát és védettségét. Budapesti gimnazistaként azonban nem bohém, sokkal inkább kallódó, erősen szorongó alkat volt, s a mai napig egyfajta kívülállóként tekint magára az irodalmi életben: ma sem jár irodalmi rendezvényekre, társaságokba, s főként civil barátai vannak. Kiemelte, nem hisz abban, hogy a műalkotás a valóság tükrözése lenne, szerinte a műalkotás egy teremtett világ, amibe a saját tapasztalati anyagával lép be az olvasó, a hallgató, a néző, és így lehetősége nyílik arra, hogy elfogadja ennek a világnak a játékszabályait. Háy szerint egy író számára minden nem írással töltött idő aranyat ér, mert ekkor szerezheti meg azokat a tapasztalatokat, amikről feltüzesedhet egy írás. Úgy véli, az írónak szüksége van valóságélményekre, valódi emberi tartalmakra:
– Ilyenformán én nem is akarok elírósodni, abszolút egy normális civil életet élek, annak ellenére, hogy a gondolkodásomban minden írói. Folyamatosan azon gondolkodom, mi az, ami használható anyag – jellemezte önmagát Háy János, aki civilként tapasztalja meg, de íróként dolgozza fel mindazt, amit be akar építeni a munkákba. Kiemelte, az írónak minden élet, minden megírt karakter igazságát képviselnie kell, a hitelesség pedig azt jelenti, hogy megtaláljuk önmagunkban az azonosságot az adott hőssel. Egy irodalmi karakter egyedi és tipikus jegyek összességéből épül fel, Háy pedig úgy látja, az a legkülönösebb, hogy az olvasó számára az egyediség teremti meg azt az intimitást, melynek révén azonosulni tud a hőssel. A mélygarázs című 2015-ös regényében azt kutatja, létezik-e olyan ember, aki képes felszámolni a polgári társadalom kötöttségeit. A beszélgetés folyamán szóba került a drámaírás: Háyt a dráma eredendően szövegként érdekli, maga a színház már kevésbé – azt kezdte kutatni, hogy működik egy olyan szöveg, amely csak dialógusokból építkezik. Megerősítette, az irodalmi terep legjobban fizetett terepe valóban a drámaírás, de mint mondta, nem írna színdarabot, ha ez művészileg nem izgatná. A szórakoztató vers létjogosultságáról Háy azt vallja, minden lírai szöveg esetében az a kérdés, mennyit visz a hátán: azt kell szerinte szem előtt tartani, hogy ne gyenge vázra építsünk József Attila-i mélységeket, dilettantizmust pedig nem a rossz vers szül, hanem az, amikor valaki nem veszi figyelembe a vers helyi értékét, s ezen túllépve olyan közegekben publikálja, amelyekben az a rendeltetése szerint nem képes funkcionálni. Az irodalomoktatás kapcsán beszélt egyik jelenlegi projektjéről: egy terjedelmes kötetben igyekszik feltérképezni, hogyan lehet élő emberként bemutatni a magyar irodalomtörténet figuráit – mint mondta, minden alkotó sérelmekből, fájdalmakból, traumákból dolgozik, a kanonizálás pedig éppen azokat az emberi tulajdonságokat homályosítja el, amik esendővé tesznek egy alkotó embert.
Háy János a beszélgetés során felolvasott Az öregtó felé című legújabb verseskötetéből, majd az Otthonunk könyve című, szintén 2017-es kötetéből A mikulás című novellát.
