Amikor Kossuth Lajos 1851 végén megérkezett Amerikába, nagy ünnepléssel fogadták. Számos barátot szerzett és elérte azt, hogy a magyar függetlenség ne merüljön a feledés homályába. Személyisége érdekes, magával ragadó és meghatározó.
Március 15-e ünnepéhez közeledve képtelenség megállni azt, hogy ne gondolkodjon az ember erről a napról, ne legyenek benne felbuzduló érzések, könnyek a szívben, nosztalgiavonat a lélek sínpályáin.
És képtelenség megállni, hogy ne hasonlítgassa össze az időket, a jelent az akkor-volt időkkel, a forradalom hőseit, meghatározó alakjait, a politikusokat és forradalmárokat és ne gondoljon az egyetlenre, a legnagyobbra, a kivételesre, a szent őrültre: Petőfi Sándorra.
Nekem sohasem Kossuth Lajos volt ’48 meghatározó alakja, sokkal inkább Széchenyi István, ami sok mindenből következik, nem csak az érzésből. A „sok minden” nem tartozik egy rövid írásba, másrészt úgyis benne van minden szövegemben, a beszélgetéseimben, a tekintetemben, mondhatnám röviden, benne van az irodalmi hitvallásomban, ha nem érezném magam méltatlannak a szóra, magát a szót pedig nem érezném tőlem távolinak, az irodalmat és a hitvallást pedig teljes mértékben összeférhetetlennek. Mindezekért megmaradok a szöveg szintjén, de ahhoz viszont ragaszkodom: annak oka, hogy nekem nem Kossuth Lajos ’48 meghatározó alakja, Széchenyi István az oka (meg mások).
Az érzésről beszélnék, ami a Kossuth-nóták ellenében sem uralkodik el bennem Kossuthot illetően, amikor 1848-ra gondolok.
Az érzés pedig nem túl bonyolult. Mivel csakis visszafelé tudom megélni, elképzelni a forradalmat, és mivel kamaszkoromban nagyon sok Cseh Tamást hallgattam:
,,fehér zubbonyban
sötét nadrágban az úton futok
hátam mögött
vive la republique – két ló dobog
a hátam mögött
vashegyek futó célra hajtanak (Petőfi halála)”
ezért én alapvetően a meg nem alkuvó lázadás, a szent cél érdekében minden csatát vállaló, önsorsrontó, nem kalkuláló hevület híve lettem.
Ennek természetesen semmi köze Széchenyi Istvánhoz, az sokkal később következett, egyetemi évek, több könyv, még több.
Ami miatt az érzés nem változott sem a Cseh Tamás-os, Petőfi-áhítat korszaka után, sem a Széchenyi-elmélet mélyebb megismerését követően sem, annak két Kossuth-levél az oka: az egyik az 1849. szeptember 11-ei, vidini levél, amelyikben Görgeyt tette felelőssé a szabadságharc bukásáért, a másik pedig a Cassandra-levél, amelyben viszont Deákot okolta, korholta és bántotta a kiegyezés miatt. Konkrétan: elutasító véleményt fogalmazott meg a kiegyezésről. Hatása a közvéleményre meglehetős’ volt, noha a folyamatot – a haza bölcsének és az akkori politikai élet többi aktorának köszönve – nem tudta megakadályozni.
Középkorúvá érve, amikor március idusához közeledve felülök lelkem sínpályáján a nosztalgiavonatra, vagyis felmászok a lépcsőn, hogy a használaton kívüli szobában, kicsit vacogva beüzemeljem a lemezjátszót és Cseh Tamást hallgassak, megértem én Kossuth Lajost, az emigrációból is mindig a Haza sorsáért ténykedő és gondolkodó politikust, de rokonszenvem és érzésem Görgey Artúré és Deák Ferencé, akik az emberekről viseltek gondot: katonák életéről és a nemzetet alkotó egyének felemelkedéséről, ami az ország fejlődésének a feltétele és következménye volt.
És dúdolom, őrzöm Petőfi Sándor tekintetét Cseh Tamás hangján, kapaszkodok belé, kapaszkodok, a múló küzdeni akarás helyébe telepedő vállvonogatást akarván arrébb tolni magamtól:
,,Nem, ne, csak így ne!
Hogy nem látja senki, nem így akarom!
Szembefordulni…
Nem látnak, nem tudják… csak dobogás…
Hisz nem is látják,
senki sem látja, hogy szembefordulok!
Így szúrnak belém
– vive la republique – így szúrnak belém.
Senki… lovak dobognak…
Nem, ne így legyen – vive la…”
Amikor nagyanyám megtanított a nótára, miszerint „a ragyogó csillag mellett”, a szívem majd’ kiugrott a helyéből, egy nyolcéves minden érzése odapréselődött a nóta soraiba, de azt hiszem, leginkább a nagyanyám tekintetébe, az én sváb nagyanyám magyar lelkének tükrébe, akinek sem Széchenyi, sem Petőfi olyan sokat nem jelentett, neki Jókai volt a hőse és olvasmánya, a fent említett levelekről pedig biztos, hogy nem hallott.
Aztán, az évek múlásával és Cseh Tamás bakelitos színre lépésével minden átformálódott bennem, elsüllyedt világ lett Kossuth Lajos, sőt, voltak pillanatok, amikor határozottan elutasító voltam, nekem aztán ne üzengessen, amikor Segesvárnál eltűnt, odaveszett a magyar szabadság legnagyobb hőse.
A magyar szabadságról gondolkodunk, amikor 1848. március 15-ről gondolkodunk. Elképzelem, hogyan fogadnák ma Amerikában Kossuth Lajost. És közben olvasom a hírt, miszerint Amerikában állatkínzásért feljelentették a kutyasuttogót, mert egy általa nevelt francia buldog, amikor ő nem figyelt oda, megharapta egy malac fülét. Ami vérzett is. A hatóságok vizsgálódnak az ügyben, a tévécsatorna (mely a kutyasuttogó műsorait sugározza) közleményben tudatta, hogy a malac sebeit ellátták.
Indulok bekapcsolni a lemezjátszót, hogy meghallgassam: „fehér zubbonyban…” és közben azon kapom magam, hogy ettől a vérző fülű malactól valamiféle magyaros virtussal dúdolom: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
