Szentmártoni János (1975) író, költő, 2010 óta a Magyar Írószövetség elnöke. Honlapján többek között megtudhatjuk róla, hogy 2000-től tíz éven át a Magyar Napló versrovatának és könyvkiadójának felelős szerkesztőjeként dolgozott; 2012-ben a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjává választották; ugyanettől az évtől a Tokaji Írótábor Egyesület elnöki teendőit is ellátja; verseit fordították angol, bolgár, finn, francia, lengyel, német, román, orosz, spanyol nyelvre. Napjainkig nyolc verseskötete és egy esszékötete látott napvilágot. Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Magyar Napló gondozásában Szomjúság című regénye. Új kötetéről és annak társadalmi hátteréről Budapesten beszélgettünk a Vörösmarty téren.
Elsősorban költőként ismerünk, most azonban egy regénnyel jelentkeztél. A Szomjúság egy párkapcsolatról szól. Mit tudnál róla mondani elöljáróban azoknak, akik még nem olvasták?
– Több verseskötet után vágtam bele ebbe a regénybe. Ez egy életkori sajátosság. A költők is előbb-utóbb írnak egy regényt, aztán lehet, hogy vérszemet kapnak, és többet is. Mindazt, amit nem tudtam a versekbe belefoglalni, megpróbáltam egy szabadabb formában elmondani. Alapvetően önéletrajzi regényről van szó, de nem akartam a saját emlékeimre leszűkíteni a cselekményt. Természetesen van benne fiktív szál is, maga az elbeszélő kitalált figura: egy idős újságíró, aki végre ráérne a saját emlékiratain dolgozni, amikor beállít hozzá a főszereplő egy rendhagyó kéréssel, hogy írja meg az ő történetét. Az újságírónak megragadja a fantáziáját a megbízás, elvállalja, időközönként azonban csavaros módon a saját történetének is egyes szálait kibontakoztatja.
Nemzedéki kérdést (is) feszeget a mű. Többek között azt, hogy az előttünk járó nemzedékekhez viszonyítva a mi nemzedékünk esetében miért megy annyi házasság, szerelem tönkre, hol siklanak ki ezek az emberi kapcsolatok, mit értettünk rosszul az életünkből. Arról a nemzedékről van szó, amely még a rendszerváltás előtt szocializálódott, és a legérzékenyebb korszakában, a kamaszkorban érte a rendszerváltás, egy csapásra nyílt meg előtte a nagyvilág, egyenes adásban nézhetett forradalmakat és háborúkat, és kezdhetett szabadon beszélni arról, amiről addig még csak nem is tanulhatott. Ilyen szemszögből kell olvasni ezt a magánéleti drámát, bízom abban, hogy aki kezébe veszi a regényt, a személyes történeteken túl, a saját problémáira is ráismer benne.
Melyek voltak a te nemzedéked számára a fő kihívások?
– Mi voltunk az utolsó nemzedék, amely még nyolc évig orosz nyelvet tanult, a régi tankönyvekből tanulhatta azt a történelmet, amit tanulni lehetett, és amikor kamaszkorban – amikor egyébként is az ember intenzívebb kíváncsisággal tekint a körülötte lévő világra – hirtelen rázuhant egy teljesen új univerzum, csak kapkodta a fejét, hogyan tudja elrendezni és megtalálni magát ebben a kitágult és átrendeződő világban. Természetesen, lehet, hogy nem kell ezt annyira tragikusan szemlélni, hiszen nagyon sokan jól vették az akadályt, és gyorsan át tudtak állni ebbe az új világba, de sokan, akik hátrányos szociális háttérből érkeztek, sokáig nem tudtak kitörni onnan. Bár még nem születtek meg a nagy, átfogó szociológiai tanulmányok, úgy vélem, hogy a mi gyerekeink nemzedéke már jóval egyszerűbb világban született és szocializálódott, és a megváltozott technikai feltételeknek is szinte ösztönösen megfelel. Az ő életüknek már jobb a kiindulópontja. Mi voltunk a „kísérleti terep”.
A Magyar Naplónak nemrég adott interjúban említed, hogy számodra az írás kezdettől fogva elsődlegesen inkább önterápia, mint önkifejezés. Tekinthetünk erre a regényre is egyféle önterápiaként, és ilyen tekintetben, miben segített a megírása?
– Mindenféleképpen tekinthetünk ennek a regénynek az esetében is önterápiára, hiszen azok közé tartozom, akik alkotás közben jönnek rá bizonyos dolgokra. A töprengés, a pszichológushoz való járás és a baráti beszélgetések nem mindig segítenek. Olyan szellemi és lelki szintre kell elmerülni alkotás közben, amikor a lényegbevágó kérdések felszínre bukkannak, ilyenkor jobban megérti magát az ember. Bízom abban, hogy a Szomjúsággal némi frusztrációimat, kudarcaimat és hülyeségeimet ki tudtam magamból írni, és könnyebben folytathatom az utamat.
Mi minden iránt érez szomjúságot a szerző és hősei?
– Elég sokféle szomjúság jelentkezik a regényben, ezt alkotás közben is tapasztaltam. Leegyszerűsítve: életszomjúságról van szó. Sóvárgás mindaz után, amit hagytunk elillanni, holott meg kellett volna élni. Vagy olyan belső otthon, belső béke iránti vágyódás, ahonnan sokkal tisztábban és egyértelműbben szemlélheti a saját életét és a maga világát az ember. Aztán szomjúság a másik ember igazságára, lelkére, szerelmére. Elbeszélünk egymás mellett, magunkat is megtévesztjük, különböző okoknál fogva – félelemből vagy megalkuvásból – hazudunk önmagunknak. Összességében az elpazarolt és az el nem ért dolgok iránti szomjúságról van szó.
A jelenre gyakran azt szokás mondani, hogy zajos, rohanó, értékdevalválódott. Emberként, költőként, írószövetségi elnökként egyaránt, milyennek ítéled és éled meg mai világunkat?
– Katasztrofálisnak élem meg. Akkora zűrzavarban élünk, hogy még a saját gondolatainkat sem halljuk meg, nemhogy a másik szavát, ezért kell olyan szigeteket létrehozni, amelyek újra a közösségek és a kapcsolatok megerősítésére fektetik a hangsúlyt. Lehet egyéni karriereket építeni, sőt kell is, ez benne van az ember természetében, de ahhoz, hogy a világ ne csak előre menjen, hanem boldogabbá is váljon, szerintem újra egymásra kell találnunk. Azt szoktam mondani, hogy amikor elér egy végletes pontig a körjárás, akkor a visszájára fordul. Bízom abban, hogy mielőtt még teljesen tönkretennénk a világunkat és fölrobbannánk, mind szellemi, mind fizikai értelemben, visszarendeződik az emberi élet, és újra olyan értékekhez nyúlunk hozzá, amelyekről addig megfeledkeztünk.
