Az idő sokféleképpen eltölthető. Ismael Bartleboom professzor például leveleket ír egy sziget magányos fogadójának tengerre nyíló ablakán kitekintve. Azokat aztán szépen összehajtva – egyelőre címzés nélkül – egy mahagónidobozba helyezi, hogy majdan, egy fontos napon, amikor találkozik élete asszonyával, annak átadja. De a professzornak nem ez az egyetlen elfoglaltsága. Meggyőződése ugyanis, hogy „a természet azért tökéletes, mert korántsem végtelen”, azaz – ha jól figyelünk – mindenütt észlelhetjük a határokat. Egy folyó is lehet például hosszú, de nem lehet végtelen. Ez tehát nem is olyan bonyolult. Ám mikor mondhatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy ez valóban a nap végét jelentő alkonyat? Amelynek egyébként megvan a maga ideje, üteme és színe. Megannyi változatban. Minden részletre ügyelni kell, ily módon hetekbe tellett, míg elkészült az Alkonyat szócikkel, amely részét képezi majd a határok enciklopédiájának. A leendő kapitális mű teljes címe: A természetben fellelhető határok enciklopédiája, az emberi képességek határainak mellékletével.
Kutatásai során a professzort – amúgy Alessandro Baricco Tengeróceán című regényének egyik alakját – valahogyan az alkonyat vezette el a tenger irányába. Ott látjuk őt így minden reggel, a fövenyen (Bartleboom laboratóriuma), magas csizmát és hosszú, vízhatlan halászköpenyt visel, hóna alatt rajzmappa, fején kalap. Kissé előrehajolva vizsgálódik, követve az érkező s azonnal visszasiető hullámok ide-oda ringását, elkapva (aztán lemérve és dokumentálva) a mozdulatlan állandóság egyetlen pillanatát, midőn már minden kételyt kizárva, teljes meggyőződéssel kimondható: itt ér véget a tenger!
A határtalanság kicentizése nem kötötte le minden erejét, megpróbálkozott a tenger definiálásával is, de a szócikkből utóbb ezt elhagyta. Túl érzelmesnek tartotta az ilyen meghatározásokat, minthogy: „a tenger elvarázsol, megijeszt, meghat, vihart támaszt, hajókat nyel el, kiszámíthatatlan, szelíd, lesben áll, türelmes, hívó szavakat duruzsol, rád telepszik, megszólít...” Mindezt akkor jegyzetelve Bartleboom oly messzire kalandozott, hogy majdnem elfogadta a tételt, miszerint a tenger szemei a hajók, a megannyi hajótörés pedig nem más, mint amikor az ember lehunyja a szemét. De még idejekorán észbe kapott, ezt a részt törölte, bár ezzel világossá vált, költőinek tűnő vállalkozása voltaképpen költőietlen; a határokkal teletűzdelt univerzum mechanizmusának megismerése voltaképpen álca. Megkockáztatjuk: az összeérő dolgok rendjét keresve egyszerűen önmagát akarja fegyelmezni. Pedig a mahagónidobozban gyülemlő levelek egyikében bátran leírhatná: akiből hiányzik a rend igénye, az arra született, hogy repüljön.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
